theguardian.com, 2015. július 7.

Lehet, hogy Görögország pénzügyi csődben van, de a trojka politikailag van csődben. Akik ezt az országot gyötrik, törvénytelen, nem demokratikus hatalmat gyakorolnak, olyan hatalmat, amely most mindannyiunkat kínoz. Tekintsük a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund – IMF). A hatalom megoszlása itt tökéletesen elrendezett: az IMF döntéseihez 85%-os többség kell, és az USA-é a szavazatok 17%-a.

Az IMF-et a gazdagok irányítják, és a szegényeket igazgatja az érdekükben. Most azt teszi Görögországgal, amit megtett egyik szegény országgal a másik után, Argentínától Zambiáig. A szerkezeti átalakítási programjai választott kormányok tucatjait kényszerítették a közkiadások lebontására, az egészségügy, az oktatás és minden olyan eszköz roncsolására, amellyel a világ nyomorultjai javíthatnának az életükön.

A körülményektől függetlenül ugyanazt a programot erőltetik: az IMF által gyarmatosított minden országnak az infláció ellenőrzését kell fölébe helyeznie más gazdasági céloknak; azonnal eltávolítania a kereskedelem és a tőkeáramlás akadályait; liberalizálnia a bankrendszerét; csökkentenie a kormánykiadásokat mindenre, kivéve az adósság-visszafizetéseket; és privatizálnia a vagyontárgyakat, amelyek eladhatók külföldi befektetőknek.

Önmegvalósító próféciáival fenyegetve (figyelmeztetve a pénzpiacokat, hogy a követeléseit nem teljesítő országokat pusztulásra ítélték), a kormányokat a haladó politikáik feladására kényszerítette. Majdnem egyedül szervezte meg az 1997. évi ázsiai pénzügyi válságot: kényszerítve a kormányokat a tőkét ellenőrző eszközök eltávolítására, megnyitotta a valutákat a pénzügyi spekulánsok támadása előtt. Csak az olyan országok menekültek meg, mint Malaysia és Kína, amelyek elutasították a megadást.

Tekintsük az Európai Központi Bankot (European Central Bank – ECB). Mint a legtöbb más központi bank, „politikai függetlenséget” élvez. Ez nem azt jelenti, hogy mentes a politikától, csak azt, hogy mentes a demokráciától. E helyett a pénzügyi szektor igazgatja, amelynek az érdekeit alkotmányilag köteles képviselni a 2% körüli inflációs célja révén. Mindig tudva, hol a hatalom, túllépett a mandátumán, deflációt és eposzba illő munkanélküliséget kényszerítve az eurózóna szegényebb tagjaira.

Az Európai Uniót és az eurót alapító maastrichti egyezmény halálos téveszmére épült: arra a hitre, hogy egyedül az ECB tudja nyújtani a közös gazdasági irányítást, amelyet a pénzügyi unió igényel. Ez a piaci fundamentalizmus egy szélsőséges változatából következik: ha az inflációt alacsony szinten tartják, képzelik a szerzői, a piacok varázsereje minden egyéb társadalmi és gazdasági problémát meg fog oldani, feleslegessé téve a politikát. Ezek a józan, rátermett, komoly emberek, akik most az egyedüli felnőtteknek kiáltják ki magukat a területen, tébolyodott utópista fantasztáknak, egy fanatikus gazdasági kultusz rajongóinak bizonyulnak.

De mindez csak annak a régi hagyománynak a jelen fejezete, amely alárendeli az emberi jólétet a pénzügyi hatalomnak. A Görögországra erőltetett brutális megszorítás enyhe a korábbi változatokhoz képest. Vegyük a 19. századi ír és indiai éhínségeket, amelyeket a laissez-faire doktrína súlyosbított (a második esetben okozott), amelyet most piaci fundamentalizmusként vagy neoliberalizmusként ismerünk.

Írország esetében, az 1840-es évek végén, a lakosság egy nyolcada pusztult el – majdnem az mondható, hogy megölték – részben annak a brit elutasítása miatt, hogy elosszák az élelmet, betiltsák a gabona exportját vagy hatékonyan segítsék a szegényeket. Az ilyen politika sértette volna a laissez-faire gazdaságtan szent doktrínáját, hogy semmi sem állhat a piac láthatatlan kezének útjában.

Amikor 1877-ben és 1878-ban szárazság sújtotta Indiát, a brit birodalmi kormány ragaszkodott rekord mennyiségű gabona exportjához, olyan éhínséget idézve elő, amely milliókat ölt meg. Az 1877.évi, jótékonysági hozzájárulások elleni törvény megtiltotta „börtönbüntetés terhe mellett az olyan magán mentő adományokat, amelyek potenciálisan zavarnák a gabonaárak piaci kialakulását”. Az egyedüli megengedett segélyezés a kényszermunka volt olyan munkatáborokban, amelyekben kevesebb élelmet adtak, mint a buchenwaldi foglyoknak. Ezekben a táborokban a havi elhalálozás egyenértékű volt a 94%-os éves aránnyal.

Mint Karl Polanyi mondja a The Great Transformation-ban, az aranyfedezet – a laissez-faire gazdaságtan magvának önszabályozó rendszere – a 19. században és a 20. század elején meggátolta a kormányokat a közkiadások emelésében vagy a foglalkoztatás ösztönzésében. Kötelezte őket szegénységben tartani a többséget, míg a gazdagok aranykort élveztek. Nem sok eszköz állt rendelkezésre a közelégedetlenség visszatartáshoz azon kívül, hogy elszívják a vagyont a gyarmatokból és fokozzák az agresszív nacionalizmust. Ez volt az egyik tényező, amely hozzájárult az első világháborúhoz. Sok ország visszatérése az aranyfedezeti szabványhoz a háború után súlyosbította a Nagy Depressziót, megakadályozva, hogy a központi bankok növeljék a pénzellátást és finanszírozzák a deficiteket. Remélni lehetett volna, hogy az európai kormányok emlékezni fognak ennek az eredményeire.

Bőség van az aranyfedezet mai egyenértékében, a megszorítás iránti rugalmatlan elkötelezettségben. 2011 decemberében az Európatanács új fiskális csomagot fogadott el, amely kötelezte az eurózóna összes tagjait arra, hogy „a kormányok költségvetései legyenek egyensúlyban vagy többletben”. Ez a szabály, amelyet át kellett írni a nemzeti jogba, „automatikus korrekciós mechanizmust tartalmaz, amely eltérés esetén megindul.” Ez segít megmagyarázni a főúri borzadályt, amellyel a trojka nem választott technokratái fogadták a demokrácia feltámadását Görögországban. Nem biztosítottak arról, hogy ez a választás törvénytelen? Az ilyen diktátumok azt jelentik, hogy az egyetlen lehetséges demokratikus kiút most Európában az euró összeomlása: tetszik vagy sem, minden egyéb – zsarnokság takaréklángon.

Nekünk, a baloldalon nehéz beismernünk, de Margaret Thatcher mentette meg az UK-t ettől a despotizmustól. Megjósolta, hogy az európai pénzügyi unió biztosítani fogja, hogy a szegényebb országokat ne legyen szabad kimenteni, „ami le fogja tarolni a nem hatékony gazdaságaikat.”

De csak azért, úgy látszik, hogy a pártja hazai termesztésű zsarnoksággal pótolja. A George Osborne által javasolt törvényi elkötelezettség a költségvetési többlethez felülmúlja az eurózóna szabályát. A Labour által ígért költségvetési felelősségi zár ugyan enyhébb, de hasonló szándékú. A kormányok minden esetben megfosztják magukat a változtatás lehetőségétől. Más szóval, megfogadják a demokrácia meghiúsítását. Így volt ez az utolsó két évszázadban, az 1930-as évek keynesiánus szünetének kivételével.

A politikai választás megsemmisítése ennek az utópista hiedelemrendszernek nem egy mellékhatása, hanem szükséges alkotórésze. A neoliberalizmus lényegében nem fér össze a demokráciával, mivel az emberek mindig lázadni fognak az általa előírt megszorítás és fiskális zsarnokság ellen. Valakinek engednie kell, és ennek a népnek kell lennie. Ez igazi út a rabszolgasághoz: a demokrácia elfeledtetése az elit nevében.

(Ford. Szende Gy.)

Add comment


Security code
Refresh