Thomas Piketty új könyve, „Capital in the Twenty-First Century – A tőke a huszonegyedik században,” egy francia újság szerint „egy politikai és elméleti buldózer,” dacol mind a bal- mind a jobboldali ortodoxiával, amikor úgy érvel, hogy a rosszabbodó egyenlőtlenség a szabadpiaci kapitalizmus elkerülhetetlen következménye.

THOMAS B. EDSALL

Thomas B. Edsall

Piketty, a Paris School of Economics professzora nem áll meg itt. Azt állítja, hogy a kapitalizmus belső dinamikája olyan hatalmas erőket szabadít fel, amelyek a demokratikus társadalmakat fenyegetik.

A kapitalizmus Piketty szerint mind a modern, mind a modernizálódó országokat szembesíti egy dilemmával: a vállalkozók egyre növekvő mértékben dominánssá válnak azokkal szemben, akik csak a saját munkájukból kénytelenek élni. Piketty szerint, míg a fejlődő gazdaságok rövid távon képesek úrrá lenni ezen a logikán, hosszú távon, „amikor a pénzcsinálónak kell megtermelni a saját fizetésüket, nincs határ”, hacsak nem kényszerítenek ki „elkobzással felérő adókulcsokat”.

Piketty könyve – amelyet négy hónapja adtak ki Franciaországban és idén márciusban kerül piacra az angol fordítás – azt sugallja, hogy a hagyományos liberális kormányzati politika a költségvetéssel, adóztatással és szabályozással csődöt mondott az egyenlőtlenségek csökkentésében. Piketty írt és kiadott egy előadássorozatot franciául és angolul, amely ismerteti ezt az érvelést.

A konzervatív olvasók úgy fogják találni, hogy Piketty könyve vitatja azt a látásmódot, hogy a kormányzati beavatkozásoktól megszabadított szabad piac „szétosztogatja”, amint azt Milton Friedman ismert módon állította, „a gazdasági haladás gyümölcseit az összes ember között. Ez a titka a dolgozó ember életfeltételeinek az elmúlt kétszáz évben bekövetkezett javulásának.”

Piketty ehelyett azt mondja, hogy az egyenlőtlenség növekedése pontosan úgy tükrözi a piacokat, ahogy kell: „Nincs mit tenni a piaci tökéletlenséggel: minél tökéletesebb a tőkepiac, annál magasabb” a tőke profitrátája a gazdasági növekedéssel összehasonlítva. Minél magasabb ez az arány, annál nagyobb az egyenlőtlenség.

Egy 20 oldalas összefoglaló cikkben, amely a Journal of Economic Literature júniusi számban jelent meg, ami már akkor feltűnést keltett, Branko Milanovic, a Világbank kutatási részlegének közgazdásza így nyilatkozott:

„Haboznék azt állítani, hogy Thomas Piketty új könyve, a Capital in the 21st Century egyike a legjobb közgazdasági könyveknek, amelyeket az elmúlt évtizedekben írtak. Nem azért, mert nem hiszem, hanem azért, mert óvatos vagyok a sok pozitív könyvajánlattal szemben, és azért, mert a kortársak gyakran nem a legjobb bírálók annak kapcsán, hogy mi bizonyul igazán hatásosnak. Ezzel a két fenntartással, hadd mondjam azt, hogy a közgazdasági gondolkodásban vízválasztó jelentőségű könyvek egyikével van dolgunk.

29edsal-chart-articleLarge

1. ábra. A nettó tőkejövedelmek alakulása az ókortól napjainkig (•), valamint a globális növekedési ráta (•) %-ban. Thomas Piketty adatai.

Számos kulcsfontosságú érv található Piketty könyvében. Az egyik, hogy a nyugati országokban növekvő egyenlőség hat évtizedes korszaka – durván az első világháború kitörésétől a korai 1970-es évekig – egyedülálló volt, és valószínűtlen, hogy megismétlődjön. Ez a korszak, Piketty szerint, egy kivételt képvisel a növekvő egyenlőtlenség mélyen gyökerező mintázatában.

Piketty szerint az a boldog hat évtized a két világháború és a Nagy Válság eredménye volt. A tőketulajdonosok – azok, akik a gazdagági és jövedelmi piramis tetején vannak – sorozatos pusztító csapásokat voltak kénytelene elviselni. Ebbe beletartozik a hitelesség és a hatalom csökkenése a piaci összeomlás miatt; a tőke fizikai megsemmisítése Európában az első és második világháború alatt; a növekvő jövedelemadók, főleg a magas jövedelmekre, hogy a háborúkat pénzelni tudják; a magas inflációs ráták, amelyek erodálták a hitelezők vagyonát; a fő iparágak államosítása Franciaországban és Angliában; az ipar és a tulajdon kisajátítása a gyarmatosítás követően a volt gyarmatokon.

Ezzel egyidőben a Nagy Válság létrehozta a New Deal koalíciót az Egyesült Államokban, amely hatalmat adott egy lázadó munkásmozgalomnak. A háború utáni korszak hatalmas előrelépést hozott növekedésben és termelékenységben, amelynek a gyümölcseit megosztották a dolgozókkal, akiknek erős hátteret adott a szakszervezeti mozgalom és az uralmon levő Demokrata Párt. A liberális társadalmi és gazdasági politika olyan széleskörű támogatást élvezett, hogy még egy kétszer is könnyen nyerő republikánus elnök, mint Dwight D. Eisenhower is felismerte, hogy ezzel szembeszállni haszontalan lenne. Eisenhower szavaival: „Bármely politikai párt kísérelni is meg eltörölni a társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyrendszert és megszüntetni a munkaügyi törvényeket és mezőgazdasági programokat, arról a pártról többé nem hallanának a politikatörténetünkben.”

Az 1914 és 1973 közötti hat évtized kiemelkedik Piketty szerint a múltból és jövőből, mert a gazdasági növekedési ráta felülmúlta az adózás utáni tőkenyereséget. Miközben a gazdasági növekedés visszaesett, a tőke jövedelmezősége újra az első világháború előtti szintre nőtt.

30edsall-chartB-articleLarge

2. ábra. A munkajövedelmek alakulása a nem-mezőgazdasági szektorban 1940 óta az USA-ban. A 2009-es adat 100 %. A szürke zónák recessziós időszakokat jeleznek. Az USA munkaügyi hatóságainak adatai.

„Ha a tőkehozamok tartósan meghaladják a gazdaság növekedési ütemét – és ez Piketty egyenlőtlenség-kapcsolatának kulcsa” – írja Milanovic összefoglaló cikkében, ez „funkcionális változásokat idéz elő a jövedelmek elosztásában a tőke javára, és ha a tőkejövedelmek erősebben koncentráltak a munkajövedelmeknél (ami kevéssé vitatható), a személyi jövedelmek elosztása is egyenlőtlenebb lesz – aminek valóban tanúi lehettünk az utóbbi 30 évben.”

Piketty az 1. ábrával illusztrálja ezt a fontos állítást.

Az egyedüli út ennek megállítására, érvel, ha egy globális progresszív adót vetünk ki a vagyonokra – globálisan, hogy megakadályozzuk (egyebek között) az eszközök átvitelét olyan országokba, ahol nincs ilyen adó. Egy globális adó, ebben a rendszerben korlátozná a vagyonok koncentrálását és limitálná a jövedelmek tőkébe áramlását.

Piketty egy éves fokozatos adót vetne ki a részvényekre és kötvényekre, a vagyonra, és más eszközökre, amelyeket általában nem adóztatnak meg, amíg el nem adják. Nyitva hagyja az arányt és a módot a jövedelmek újra elosztására.

A Piketty-diagnózis segít megmagyarázni a munkajövedelmek arányának a közelmúltban észlelt csökkenését (lásd 2. ábra) és ezzel párhuzamosan a tőkejövedelmek arányának növekedését.

Piketty elemzése fényt vet a munkanélküliek számának világméretű növekedésére is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), az ENSZ egyik szakosított szervezete nemrégiben közölte, hogy a munkanélküliek száma 2012-höz képest 2013-ra 5 millióval emelkedett, és közel 202 millióra tehető az év végén. 2018-ra 215 milliós számot prognosztizálnak.

Piketty vagyonadó-megoldása teljesen szemben áll a jelenlegi amerikai konzervatívok elveivel, akik éppen ellentétes közpolitikákat javasolnak: csökkenteni a felső adókulcsokat és megszüntetni a vagyonadót. Ellentétes azon országok érdekeivel is, amelyek céltudatosan alacsony adókat alkalmaznak, hogy tőkét vonzzanak. A globális vagyonadóztatás létrehozásának valószínűtlensége arra szolgál, hogy megerősítse Piketty érvrendszerét a növekvő egyenlőtlenségek elkerülhetetlenségéről.

Néhány liberális sincs nagyon elragadtatva Pikettytől.

Dean Baker, a Center for Economic and Policy Research (Politika- és Gazdaságkutató Központ) alapítója írt nekem egy e-mailt, amelyben azt írja, hogy szerinte Piketty „túlzottan pesszimista.” Baker azt állítja, hogy van egy sor kevésbé ambiciózus lehetőség is, amely segíthet az egyenlőtlenségek csökkentésében:

„Tényleg valószínűtlen, hogy valaha legyen egy ilyen vagyonadó az USA-ban, vagy akár a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó, amelyet támogatnék, vagy olyan, mint az IMF által javasolt adó a pénzügyi műveletekre?”

 Baker azt is megjegyzi, hogy „túl sok tőke kötődik a szellemi tulajdonhoz” és hogy a szabadalmi törvények reformja arra is szolgálna, hogy csökkentse a gyógyszer- és más szabadalmak értékét és egyúttal a fogyasztói költségeket is.

Lawrence Mishel, az Economic Policy Institute elnöke a következőket válaszolta Piketty-vel kapcsolatos kérdésemre:

„Lehetne egy olyan perspektívánk, hogy ez a jelenség a bérek növekedésének visszanyomásával kapcsolatos, hogy azoknak a politikáknak, amely széles alapú bérnövekedést eredményeznek, ellenszere legyen. A politikai gazdaságtan szerint a politikai hatalom azért van, hogy elrendeljen olyan adókat, amelyek állampolgári mozgósítást igényelnek, és intézményes erőt is, olyat, mint egy erős munkásmozgalom.”

Daron Acemoglu, egy inkább centrista közgazdász a MIT-ről, dícséri Piketty gondos adatgyűjtését, valamint a gazdasági erők és politikai konfliktusok hangsúlyozását az elosztásra, ami formálja az egyenlőtlenséget. E-mail üzenetében Acemoglu ezt mondja:

„Az interpretációval részben nem értek egyet. Piketty úgy érvel, hogy van egyfajta természetes tendencia, ami a 'kapitalista' (ez a szót nem nagyon kedvelem) gazdaságokban a nagy egyenlőtlenségek irányába mutat és hogy bizonyos szokatlan események (világháborúk, a Nagy Válság és az arra adott politikai válaszok) időlegesen csökkentették az egyenlőtlenségeket. Azután mind a kereseti egyenlőtlenség, mind a tőke és munka közötti egyenlőtlenség visszatér a 'normális' szintre. Nem gondolnám, hogy az adatok indokolják ezt a végkövetkeztetést. Amit ezeken az ábrákon látunk, az csökkenés és emelkedés, de sok más dolog is történik. Ez összhangban van azzal, amit Piketty mond, de összhangban van bizonyos technológiai változásokkal és folytonossági szakadásokkal (vagy a globalizációval) is, amelyek megteremtették ezt a túlzott egyenlőtlenséget, ami stabilizálódik, vagy éppen meg is fordulhat az elkövetkező évtizedekben. Ez összhangban van a politikai hatalom változásával is, és ez jelentős mértékben hozzájárult a fejlett gazdaságokban az egyenlőtlenségek növekedéséhez. Láthatunk különféle trendeket, amelyeket különböző nagy sokkok támasztanak alá, jóval inkább, mint az átlagos visszatérő dinamika ami azokat a sokkokat követte, amelyeket Piketty szemelt ki.”

Vannak azonban kifejezetten Piketty-vel egyetértő liberális hangok is.

Richard Freeman, a Harvard közgazdásza, aki az egyenlőtlenségekre, szakszervezetekre és foglalkoztatási mintákra specializálódott, a következőket írta e-mailjében:

„100 százalékban egyetértek Piketty-vel és hozzátenném, hogy az egyenlőtlenségek részben a munkából is származnak, mivel a legmagasabb jövedelműeket gyakran tőzsdei opciókkal és tőketulajdonnal fizetik.”

Freeman és két kollégája, Joseph Blasi és Douglas Kruse, akik a School of Labor and Management Relations professzorai a Rutgers egyetemen, azt állítják 2013-ban megjelent könyvükben, a „The Citizen's Share: Putting Ownership Back into Democracy (Polgári megosztás: visszaadni a tulajdont a demokráciának),” hogy szerintük van alternatívája a globális vagyonadónak. Így érvelnek:

„Az amerikai üzleti szerkezet reformjában előrelépés lenne, ha a dolgozók kiegészíthetnék bérüket jelentős tőketulajdonjoggal, valamint jelentős tőkejövedelemmel és a profitból való részesedéssel.”

Más szóval, csináljunk mindenkiből kapitalistát.

Piketty nem tartja a munkások tulajdonjogát megoldásnak és általában is elutasító a kis léptékű reformokkal szemben, úgy érvelve, hogy azok csak nagyon mérsékelt hatást fejtenek ki a világméretű gazdasági növekedésre, amelyről azt tartja, hogy valószínűleg megragad az 1-1.5 %-os tartományban a század folyamán.

Piketty számos olyan tudóshoz csatlakozik, akik jelentős kérdéseket feszegetnek azzal kapcsolatban, hogyan lesz képes a globális gazdasági rendszer olyan jelenségek kezelésére, mint a robotika, a munkaerőpiac kiüresedése, a kiszervezés és a globális verseny.

Előrejelzése nagyon sivár. Az általa javasolt, de politikailag irreálisnak tartott globális vagyonadó nélkül úgy látja, hogy az Egyesült Államok és a fejlett világ egy olyan fokú egyenlőtlenséghez vezető útra lép, amely olyan szintet ér el, hogy súlyos társadalmi zavarokat fog előidézni.

Piketty munkájának végső megítélését az időre kell bíznunk – a probléma önmagában van, mert ha igaza van, az egyenlőtlenségek rosszabbodni fognak, ezzel még nehezebbé téve a megelőző lépések megtételét.

Eredeti: http://www.nytimes.com/2014/01/29/opinion/capitalism-vs-democracy.html?_r=0

Thomas B. Edsall (1941-) liberális amerikai újságíró, a Washington Post-nál, időszakosan a New York Times számára is ír kommentárokat, véleményeket.

A fordító megjegyzése:

Az alábbi cikk a Munkások Újsága legutóbbi számában jelent meg, az eredeti cikket a New York Times közölte. Érdekessége, hogy egy még angolul meg nem jelent francia kiadású könyvvel kapcsolatos, és a Washington Post egyik kommentátora írta.

A könyv szerzője: Thomas Piketty (1971-) francia közgazdász, az École Normale Supérieure-ön végezte tanulmányait, PhD fokozatát a London School of Economics-on szerezte, a vagyonok eloszlásával kapcsolatos kutatások alapján. Tanított a MIT-en, dolgozott a CNRS-nél, majd a Paris School of Economics alapítója volt. Szoros kapcsolatban áll a Szocialista Párttal, 2007-ben Ségolène Royal gazdasági tanácsadója volt. A párt Rocard és Dominique Strauss-Kahn által fémjelzett csoportjával működött együtt, rendszeresen publikál a Libération-ban és alkalmilag a Le Monde-ban is.

Ezek alapján a szokásos magyar skatulyázást használva Pikettyt „balliberálisnak” lehetne minősíteni, bár ez természetesen durva leegyszerűsítés lenne. A könyvével kapcsolatos fenti recenzió arra utal, hogy Piketty világosan látja, hogy a kapitalizmus jelenlegi formája nem véletlen, szoros kapcsolatban áll annak lényegével, inkább a jóléti rendszert lehet kivételesnek tekinteni. Ugyanekkor reformistaként mindezt szinte megváltoztathatatlan „természeti törvénynek” tekinti, az általa javasolt globális jövedelemkiegyenlítő mechanizmust ezért is tartja megvalósíthatatlannak. Ez a gondolkodás általános a Szocialista Párt mindenkori vezető politikusainál is (l. erről Serge Halimi cikkét a Le Monde diplomatique-ban, magyarul: http://www.magyardiplo.hu/1414-felkelesek-ideje). Közvetve azonban ezzel a radikális baloldal érveit támasztja alá: ha ugyanis a kapitalizmusnak ez a tendenciája a lényegéből következik, és politikai szándék hiányában a súlyos veszélyek ellenére a rendszer megreformálhatatlan, akkor a megváltoztatás csak a kapitalizmus meghaladásával érhető el... A könyv további érdeme, hogy az egyenlőtlenségek növekedését – ezzel pedig magát a kapitalizmust - az általa okozott társadalmi problémák miatt a demokráciával nem tartja összeegyeztethetőnek Tegyük hozzá, hogy a cikk a globális gazdasági növekedés ökológiai határait még csak nem is említette, pedig Afrika kivételével mára minden földrész kimerítette – Európa és Észak-Amerika pedig többszörösen is – a rá jutó ökológiai lábnyomot.

Fordította: Hrabák András

Add comment


Security code
Refresh