A "gondolkodjunkegyutt.hu" honlap néhány évvel ezelőtti megszűnésének következtében számos korábbi fordítás ment veszendőbe, holott a bennük foglalt információk változatlanul aktuálisak. Ezért időről-időre egy-egy cikket - amelynek eredeti változata megmaradt - a transform.hu-n elérhetővé teszünk. Az alábbi cikk apropója az atlatszo.hu-n megjelent cikk, mely szerint "a bolognai folyamat sikereiről és kudarcairól tartott előadást január 13-án a Közép-európai Egyetemen Georg Winckler, aki a 47 ország felsőoktatási intézményeit tömörítő European University Association (EUA) alelnökeként majd elnökeként működött közre a bolognai rendszer kialakításában és bevezetésében." Az alábbi fordítás annyiban érdekes, hogy a bolognai folyamatnak egy olyan problematikus és nagyon veszélyes oldalát elemzi, amelyről a vitákban Magyarországon soha nem esik szó: a tudás privatizációjáról, a tőkelogikának való alárendeléséről van szó. Pedig a magyar felsőoktatásban is világosan látszanak ennek a jelei, kancellárok, konzisztóriumok és Parragh Lászlók formájában... Külön felhívjuk a figyelmet a felsőoktatás fizetőssé tételével kapcsolatban a bankok érdekeltségéről szóló bekezdésre ! Az elemző cikket  az Attac France szakértői állították össze, 2010-ben jelent meg, de - sajnos - semmit nem veszített aktualitásából. A cikk végén a témával kapcsolatos irodalomjegyzék is található. A forrásnál megadott kapcsolatra kattintva a francia nyelvű eredeti cikk is elérhető. (A lábjegyzeteket az eredeti formátum elvesztése miatt szögletes zárójelben levő számokkal jeleztük).  

A TUDÁS PIACOSÍTÁSA


Bolognai folyamat – lisszaboni stratégia

Egy európai szinten koordinált folyamat

I. felvonás: A bolognai folyamat (1999).

A bolognai folyamat, amely jelenleg 46 európai országot foglal magában, 1999-ben indult.
A cél az volt, hogy Európa felsőoktatási intézményeiből egy harmonizált, értékelő és összehasonlítható rendszer jöjjön létre: továbbá segítse a diákok és oktatók mobilitását, és előkészítse a felsőoktatási intézmények piacosítását és köztük a verseny megindítását.
2001-ben, Prágában a gazdasági célt világosan megfogalmazták: „A holnap Európájában, egy tudásalapú gazdaság és társadalom alapján létre kell hozni a szükségesnek bizonyuló egész életen át folyó tanulás és képzés anyagában egy stratégiát, hogy az megfeleljen azoknak a kihívásoknak, amelyeket a gazdasági verseny teremt...”. 2003-ban, Berlinben a lisszaboni stratégia céljait integrálták a bolognai folyamatba.

II. felvonás: A lisszaboni stratégia (2000).

A lisszaboni stratégia, amelyet „tudásalapú gazdaságnak” neveznek, mindenek előtt azt célozza, hogy összhangba hozza a tudás termelését a piac elvárásaival, a kutatási szektorral, egy „Európai Kutatási Térség” (Espace européen de la recherche; EER) felépítésével, ami a kutatás közös piaca, és ahol a verseny válik a „kutatás elsődleges alapelvévé [1]” és a „kutató-vállalkozó” ennek „emblematikus figurája” lesz. Az új közszféra menedzselésnek megfelelően, egy vállalkozói szervezetet akarnak létrehozni. Az EER „egyaránt vonatkozik a kutatókra, a laboratóriumokra vagy az egyetemekre, vagy a szellemi tulajdonjogokra, és még szélesebb értelemben a nemzeti rendszerek minden alkotóelemére, amit összefoglalva innovációnak [2] neveznek”
„Szabályozási kedvezményeket irányoz elő a kockázati tőkealapoknak; adókedvezményeket a kutatás-fejlesztési magánberuházásoknak; versenyalapú törvényhozást és egy európai szabadalom létrehozását, egy dinamikus, vállalkozó szellemű kultúrát; egy szilárd kutatási alapot az ipar szolgálatában [3].”
Ezzel párhuzamosan létrehozza az egész életre szóló tanulás és képzés európai térségét, amely versenybe szólítja az egyetemeket, felhív azokat arra, hogy egy menedzseri irányítást tegyenek magukévá, folyamodjanak magánfinanszírozásért és váljanak a gondos képzés elkötelezettjeivé, hogy garantálják a diákjaik jövőbeni „foglalkoztathatóságát”, hogy egy „piacon hasznosítható tudással” lássák el őket a „humán tőke” formájában.

[1] Commission européenne, „6ème PCRD. A kutatás koordinálása nem történhet politikai bátorság nélkül”, CORDIS ocus, n°209, 18 novembre 2002.
[2] ugyanott.
[3] Márkáitokhoz ®, keressetek kölcsönöket ! Isabelle Bruno, éditions du croquant, 2008 idézet forrása: „Több kutatást Európának. A cél a GNP 3 %-a”, az Európai Bizottság közleménye a Tanács, az Európai Parlament a Gazdasági és Szociális Bizottság és a régiók Bizottsága számára, Bruxelles, 2002 szeptember 11, COM(2002) 499 final, P.4

Kártékony reformok Európa-szerte [4]

A folyamat országonként különböző időpontokban és ritmusban indult. A legelőrehaladottabb állapotban az Egyesült Királyságban van, jelentősen előrehaladt Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban, kisebb mértékben Németországban és Belgiumban. Az ellenállás sem egyforma: erős Görögországban, Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban; eléggé erős Németországban és Dániában, gyenge az Egyesült Királyságban és szinte nincs is Belgiumban.

Az Egyesült Királyság az az ország, ahol a reform a legmesszebb jutott és szinte be is fejeződött. Az egyetemeket a diákok tartják el, évi 3000 fontos tandíjjal a 3 éves képzés diplomája előtt és 10000 fonttal annak megszerzése kapcsán. A diákok tanulmányaik végéig közel 35 000 font adósságot halmoznak fel. Az egyetemeket nem választott vezetők irányítják többé. Jelenleg megszűnt a filozófia és szociológia képzés... Olyan tananyagok, mint a filozófiáé és a politikai tudományoké a gazdasági élet nyomása alatt állnak, hogy az alkalmazkodásra és ne a kritikára neveljenek. Az angol, mint idegen nyelv tanítását privatizálták. Olyan képzések, mint a filozófia fő problémája, hogy a végzés után várható fizetés nem elegendő ahhoz, hogy a diák hitelt vehessen fel rá. A szociális kollégiumi hálózatot privatizálták. Legutóbbi kongresszusán a legnagyobb diákszervezet elhatározta, hogy felhagy a tandíjmentes tanulás alapelvével. Nehéz mozgósítani a diákokat, annál is inkább, mert tanulmányaik finanszírozását egyéni beruházásként kell megoldaniuk, ami következésképpen sokszor egész napos elfoglaltsággal jár. A leuveni ellencsúcson a helyzetet így foglalták össze: „A középosztályi diákoknak a gazdag hallgatók bárjaiban kell dolgozniuk”.

Olaszországban a reformokat 1999-től vezeték be, az LMD (felsőoktatási) törvénnyel. 2004-ben a Berlusconi vezette kormány egy az LRU-höz hasonló törvényt szavazott meg. A beiratkozási díj 2006-ban évi 1800 euróra emelkedett. Azóta a kormány felhatalmazta az egyetemeket, hogy magánjogúvá váljanak, ahol a beiratkozási díjat ők szabják meg, ami az állami kötelezettségvállalás csökkentésével nőtt. Így a beiratkozási díj a firenzei bölcsészkaron 2009-től már 8000 euróra nőtt. Az általános iskolát egy 2008-as törvénnyel reformálták meg: visszaállították a kötelező egyenruhát, a katolikus vallási nevelést, megszűnt a délutáni iskola, megszűntek a kisebb iskolák, újra egy tanító maradt osztályonként. A nyugdíjba vonulóknak csak egyharmadát pótolják. Fokozódott az oktató személyzet kiszolgáltatottsága, létbizonytalansága. 2008 októberében a tanárok megszállták az iskolákat. Attól kezdve általános mozgósítás indult mindenütt, amíg a karácsonyi szünet véget nem vetett a mozgalomnak.

Spanyolországban a „LOU” (az ottani felsőoktatási törvény) 2004-ben elindította az egyetemek liberalizációját és privatizációját: az „autonómia” olyan, mint Franciaországban, privatizáció és az egyetemek pénzügyi és döntési autonómiája, a vállalatok beleszólásának növekedése a döntésekbe, szelekció a diákok felvételékor. Az egyetemek versenyeznek és ennek következtében az általuk kiadott diplomák nem egyenértékűek. A mesterképzéseknél lehetőséget adnak a beiratkozási díjakra, amelyek a kereslet-kínálat függvényében alakulnak: minél keresettebb egy képzés, annál drágább. 2005-ben az újra hatalomra került baloldal felfüggesztette a törvény alkalmazását, azután Európa ürügyén elkezdte annak újra történő alkalmazását. Az oktatók képzését szintén megreformálták, hogy megszabadítsák a pedagógiai tartalmától (l. masterizáció Franciaországban).

Németországban a beiratkozási díjak emelkedése nem az első években jelentkezik, csak a hosszabb tanulmányok utolsó éveiben és 2005-től minden évben általánossá vált. Ma ez az általánossá válás a 16 tartományból hatra érvényes. A német egyetemeknek szenátusuk van, amelyben ott ülnek a hallgatók (8) és oktatók (8) valamint az egyéb dolgozók (5) képviselői. Azonban az elnököt más eljárással nevezik ki és az elnök hatalmának megerősödése marginalizálta a szenátust. A törvény menedzselési módja magával vonta a tanított tudás szellemének megváltozását. Egyre jelentősebbé váltak a vállalatokkal fenntartott kapcsolatok, ami specializálódást hozott magával. Hamburgban az egyetem a nukleáris fegyverkezésben érdekelt vállalatokkal lépett partnerségre. 2001-ben a diákok megkezdték első harcaikat, és sztrájkot szerveztek a beiratkozási díjak emelése ellen. 2005-ben tüntetéseket szerveztek. 2006-ban az akciók új módszerei jelentek meg: autóutak elzárása, kereskedelmi centrumok elfoglalása... (a CPE elleni mozgósítás a német diákokat is inspirálta).

Franciaországban a változás a „Kutatási paktum” (Pacte pour la recherche) nevű 2006-os törvénnyel kezdődött, amelyet az „Egyetemek Szabadságára vonatkozó Törvény (Loi relative aux libertés des universités; LRU5) követett 2007-ben, amely helyet adott a jelentős hallgatói mobilitásnak. Az LRU nem fejeződött be csak olyan mértékben, ahogyan a beiratkozási jogok szabályozását visszaszorították, mindazonáltal a francia rendszert a kettősség jellemzi: az egyetemek részéről vannak iskolák (kereskedelem, IEP programok) amelyek különösen előrehaladtak a finanszírozás privatizációjában, a menedzseri módszerek bevezetésében... és a tandíjak emelésében (12000 euró/év a külföldi hallgatóknak a Science Po-nál 2009-től). Márpedig ezek az iskolák offenzív stratégiákat fejlesztettek ki, hogy tömegessé tegyék a jelentkezést és versenyezzenek a(z egyetemi) karokkal. A hallgatók 2007 őszén egy sor tüntetéssel és az egyetemek elfoglalásával mozgósítottak az LRU ellen. Egy újabb mozgósítási hullámot a kutatók indítottak el 2009-ben, az LRU alkalmazásának azon része ellen, amely a kutatói státuszt meghatározó dekrétum módosítására vonatkozik.

Görögországban a diákok 2008-ban egy éven át megszállták az egyetemet és így sikerült megakadályozniuk a kormánynak az egyetemek privatizációjára vonatkozó reformjainak felét.

Belgiumban az egyetemek hosszú évek óta autonómok, és az állam finanszírozza őket 80-90 %-ban. A felsőoktatás a frankofon és flamand közösséghez tartozik. A frankofon részen a beiratkozási díj 800 euróra emelkedett. A három nagy egyetem úton van afelé, hogy magába olvassza az őket környező kisebbeket. Megfigyelhető a verseny fokozódása, a Louvain-la-Neuve-i katolikus egyetemen az LMD (license-master-doctorat) 5 éve hatályos. A brüsszeli Université Libre de Bruxelles-en (ULB) a filozófia és irodalomoktatást érintette elsősorban a reform. Filozófiából évente 20 kurzust kell letenni. Az egyetem rektorának hivatalos céljai elsősorban a nemzetközi rangsorra vonatkoznak. A pénzek elosztásának kulcsa a hallgatói létszám arányában kiterjed a professzori kinevezésekre is, olyannyira mechanikusan, hogy az irodalom-oktatók létszáma csökkenőben van, ahol a kurzusok és/vagy nagy létszámok megszűnnek. A Solvé, a párizsi HEC (Hautes Études Commerciales, Kereskedelmi Főiskola) homológja úgy működik, mint egy vállalat. Fuzionált az ULB közgazdasági karával, amelynek most privát tanszékei vannak (sörkereskedő, stb.). Belgiumban nincsen diák érdekvédelmi szervezet. A leuveni ellencsúcson úgy tűnt, hogy a diákok nincsenek tudatában annak, mi történik az egyetemeiken. Mindazonáltal az ULB két diákja aktívan résztvett a jelenlegi ellencsúcs előkészítésében.

[4] Ez az európai reformokról és mobilizációról lényegében a 2009-es leuveni ellencsúcs jelentésére támaszkodik, amelyet Marc Delepouve és Evelyne Perrin készített.

Dánia az az ország, ahol a bolognai folyamat a legkevésbé haladt előre. Az oktatás ingyenes és a hallgatók hat éven keresztül havi 600 euró vissza nem térítendő támogatást is kapnak. 2009-ben a diákok tüntetéseken sikerrel szálltak szembe a kormánynak azzal a tervével, hogy ezt az időt 4 évre csökkentsék. Mindazonáltal, a vállalatok betolakodása az egyetemekre egyre észrevehetőbb. Nevezetesen, az adminisztratív tanácsok tizenegy tagja azelőtt kizárólag az egyetemi személyzet és a diákok képviselőiből állt, jelenleg a tizenegy tag között két diák képviselő, két oktató, egy nem oktató dolgozó és hat vállalati képviselő van. A kormány lehetővé tette magánegyetemek létrehozását. Jelenleg mozgósítás készül az egyetemi felfedezések esetleges vállalati kisajátítása (szabadalmak) ellen.

Reformok, amelyek még inkább a vállalatok szolgálatába állítják a tudást és „humán tőkét” termelő közintézményeket

A lisszaboni stratégia célként jelöli meg a tudás fejlesztését. Valójában ezek a reformok azt célozzák, hogy lehetővé tegyék a vállalatoknak, hogy még több haszonra tegyenek szert abból a tudásból, amelyet a közintézmények produkálnak, még tovább alávetve ezeket a saját szűk érdekeiknek egy „Új Közös Menedzselés” keretében.

A magánfinanszírozás felé történő nyitás ránehezedik a közös választásra.

A magánfinanszírozások felé nyitás összekapcsolódik a vállalati nyereségek adójának csökkentésével, ami súlyosan érinti a költségvetést, és magával vonja az állam kötelezettségeinek visszafejlesztését. Ezáltal egy központi finanszírozás és kötelező befizetésekből történő támogatás helyett, amelyben a döntés közös és politikai jellegű, megjelenik a decentralizált, „partneri” finanszírozás, ami lehetővé teszi a szponzoroknak, hogy helyileg befolyásolják az egyetemek és kutatási központok irányítását, ezzel még több profitra tegyenek szert a közös forrásokból, amelyek továbbra is részlegesen finanszírozzák a tudás létrehozását.
Ez a szelleme azoknak a reformoknak, amelyek bátorítják a „public-private partnership”-et, a magánfinanszírozásba menekülést a tudományos programok finanszírozásánál (a Francia Nemzeti Kutatási Ügynökségnél elindítva) és az egyetemi képzéseknél (Franciaországban az LRU révén).

A menedzseri módszerek meghonosítása gyengíti az egyetemi testületek autonómiáját

Azért, hogy alávessék az egyetemeket és kutatási központokat a vállalati érdekeknek, egy másik irányítási módra van szükség. Valójában az egyetemi testületek a saját autonómiájukhoz kötődnek, szemben a piaccal. A legutóbbi reformok így ennek az autonómiának a gyengítésére irányulnak: „az egyetemek nem vesznek részt „céljaik” meghatározásában, a tervezett eredmények szerint. A kinevezések országos testületi ellenőrzését úgy látszik megszűnésre ítélték, az alapszabállyal egyidejűleg. Az ügynökségek (ANR, Agence nationale de la recherche, AERES, a felsőoktatás értékelésére létrehozott állami szerv) tagjait a kormány nevezi ki. Az egyetemeken a megválasztott elnökkel szemben, akinek a hatalmát az LRU megerősítette, a tanácsoknak alig van szavuk olyan fejezeteknél, amelyeket az elnökség hagy jóvá, és érintik az egyetemi tudománypolitikát, a kinevezéseket, az akadémiai programokat és az értékelést6.

A beiratkozási díjak emelése az eladósodást szolgálja, a „gazdasági racionalitás” iskolájaként a diákok számára.

A beiratkozási díjak emelése [7] eladósodásra kényszeríti a diákokat, ami a „gazdasági ésszerűség iskolája” a számukra. Még jobban aggódnak a valorizáció miatt, hogy tanulmányaikból a munkaerőpiacra kilépve (azon kívül, hogy hogyan tudják vissza fizetni az adósságukat a fizetésükből), inkább arra kell figyelniük, hogy annak szenteljék tanulmányaikat, hogy összegyűjtsék a vállalatok által elvárt „humán tőkét”. Ez is egyik módja annak, hogy alávessék a diákokat a vállalatoknak, mint az „emberi tőke” termelőinek.

A szabadalmaztatás politikája háború a tudás terjesztése és megosztása ellen.

Végül, a szabadalmazatás politikája megengedi a vállalatoknak, hogy maximalizálják a profitjukat az „innovációkból” eredő kereskedelmi alkalmazások révén. Miközben a közös tudás pozitív externáliái a vállalatok hasznára gyűlnek, a „magán”-innovációk pozitív externáliái (amelyek nagyrészt a közös tudásnak köszönhetőek) az emberek kárára csökkennek.
Így, „az idő, amikor hagyományosan az akadémiai tudományos térben megszerzett tudás egy mindenki számára nyitott örökség volt, immár a múlté”, írja az Európai Bizottság általános tudományos vezetése, „az ismeretek területén a termelés összhangban van a védelemmel és felhasználással8”. A „tudásgazdaság” valójában egy olyan gazdaság, ami a tudás ritkaságán alapul. A megosztás elleni háború, amelyet a lisszaboni stratégia lényegében képvisel, valójában a tudás elleni háború. Ezt a vállalatok és ipari csoportok nevében folytatják, amelyek az ismeretek feletti hatalmukat akarják növelni.

A reformok mély egyenlőtlenségeket hordoznak, ami a közszolgáltatások megszüntetését vetíti előre.

A beiratkozási díjak emelésétől a diákok eladósodásáig vezető út a szerényebb jövedelmű rétegeknek a kiszorításához vezet.

A felsőoktatás liberalizálása a beiratkozási díjak emelésével jár9, amit az állami kötelezettségvállalás csökkenése kísér. Egyébként, mivel az intézmények (közös vagy magán) monopolisztikus versenyben állnak, ez a verseny a „minőségre” és nem az árra vonatkozik. A megemelt beiratkozási díjak kihirdetése magának a minőségnek a jelzésére szolgál (jelteória). Ezen kívül, egy olyan szektorban, ahol a szolgáltatás belső minősége a mérték, különösen nehéz megalapozni egy minőségkép felépítését és annak az egyetemek rangsorolására történő értelmezése költséges: „sztárok” összegyűjtése a kutatók-oktatók és egyetemi elnökök nemzetközi piacán, vonzó szolgáltatások kínálata a campuson, presztizsköltségek, lobbizás, marketing és hirdetési költségek, stb. Ahogy az állami felsőoktatás költségeiben az Egyesült Államokban az adminisztrációs költségek az 1976-os 30%-ról 2001-ben 50 %-ra emelkedtek; a hallgatónkénti oktatási költségek 1960 és 2001 között mindössze 17 %-kal nőttek, szemben az adminisztrációs költségek 54 %-os emelkedésével [10].

A tanulmányok mindenütt azt mutatják, hogy a beiratkozási díjak emelkedése negatív hatással van a felsőoktatás iránti igényre az alacsony jövedelmű rétegeknél, mert ezeknek a diákoknak nehéz kielégítő pénzügyi segítséget szerezniük, még ha a kölcsönzési rendszereket figyelembe vesszük is [11].

Tény, hogy van egyfajta „averzió a szegények kockázatától” (még Norvégiában is, ahol a kölcsönök különlegesen biztosítva vannak), ami részben a nélkülöző diákok valóságos jó kockázatérzékelésében és a szükséghelyzetben nyújtott családi támogatásban és a későbbi jó munkahelyek eléréséhez szükséges egyre fontosabb társadalmi tőkében tükröződik. A tendencia így az igények kettéválásában nyilvánul meg: korai feladás egyeseknél és az igények erős növekedése másoknál.

A diákok szelekciója a tudás piacán...

A felsőoktatás liberalizált piacán a diákok az egyetemek „ügyfelei”, akik egyre fontosabb pénzügyi forrást jelentenek azok költségvetési egyensúlyára, de egyúttal szolgáltatási „termelési tényezők” is, és minőségük az egyetem presztizsének meghatározó eleme, ami elvezethet a kiváló, de alacsony jövedelmű rétegekből származó diákok pénzügyi segélyezéséhez. Ez azonban egy olyan döntés marad, amelyet szigorúan gazdasági megfontolások alapján és nem közszolgálati jelleggel hoznak meg, és ahol végül az érdem (gazdagság) logikája megelőzi a szükségletét (szegénység). Valóban a gazdag „rentábilisabb”, mivel egy eredetileg is egy nagyobb emberi tőkével indul. Így az Egyesült Államokban a legszegényebb diákok, akik a legszegényebb családokból származtak (60 ezer és 80 ezer dollár közötti éves jövedelem) 1995-ben a magániskolai helyek 2 %-át kapták, és a rájuk jutó támogatás 1999-re átlagosan 29 %-kal nőtt, addig azoknál a diákoknál, akik 100 000 dollár feletti jövedelmű családokból érkeztek, az emelkedés 145 %-os volt.

Egy kétsebességes rendszer.

A közszolgálatiság alapelvének végével a finanszírozás (a közpénzből történő) a már eleve jobban dotált intézmények irányába tolódik el, amelyek a legkedvezőbb helyzetű diákokat veszik fel, a „kiválóság szerinti csoportosítás” keretében. Más intézmények a fő funkciójukhoz hirdetés útján keresnek forrást, hogy a helyi szükségleteknek megfeleljenek, különösen az üzleti képzésben. Ezekben az intézményekben a képzés azon vállalatok vezetése szellemében folyik, amelyek finanszírozzák az intézményt, méghozzá „mérték szerint”, az üres munkahelyek azonnali szükségletei által meghatározottan.

[5] Mostantól az egyetem elnöke javasol külső személyeket szavazati joggal (vállalatoktól...) a területi közösségek kivételével; vétójoga van a személyzet beosztása ügyében, véleményezési joga van a „kiválasztási bizottságok” (ezek helyettesítik a szakértői bizottságokat) által adott javaslatokkal szemben. Ha hozzátesszük ezeket az előjogokat a korábbiakhoz (képviseli az egyetemet, bevételeket és kiadásokat rendelhet el, felelős a rend és biztonság fenntartásáért a területen, vigyáz arra, hogy a fogyatékosok számára az oktatás és az épületek megközelíthetők legyenek), az egyetem elnöke mostantól egy valódi vállalatvezető hatalmával összevethető jogkörrel rendelkezik.
[6] Vinokur A., « Autonómiáról beszélünk" ? », in Mouvements, n° 55-56. 2008. szeptember-december, pp.72-81
[7] A beiratkozási díjak emelkedése Franciaországban még nem történt meg, de nagy a valószínűsége, mert ez a felsőoktatás liberalizációjának és a piacosításának lényegi eleme: Az Egyesült Államokban 2002 és 2007 között a növekedés 40 %-os volt.
[8] RDT info, « az európai kutatás információs magazinja », a kutatással megbízott Bizottság általános irányítása adta ki, idézi: A vos marques®, prêts, cherchez ! Isabelle Bruno, éditions du croquant, 2008
[9] VINOKUR A., 2007, id.mű.

Egyenlőtlenségek, amelyek visszahatnak a munkaerőpiacra.

Ebben a rendszerben az általános képzés az elitek előjoga marad, biztosítva számukra az egyedüli elismerést a munkaerőpiacon.
Egyébként, a diákok adóssága a leggazdagabb diákok jövedelmének növelését biztosítja, ami önmagában arra serkenti a diákokat, hogy egyre jobban eladósodjanak, hogy a legnagyobb presztizsű képzést kaphassák; ez kizárja a többieket, ami a kínálat növekedése miatt hozzájárul a munkajövedelmek lenyomásához a munkaerőpiac alsó szegmenseiben. Ez elmélyíti a jövedelmi egyenlőtlenségeket és a polarizálja a munkaerőpiacot, melynek következménye a középosztályok elszegényedése és kiszolgáltatottsága, létbizonytalansága, ami egy deflációs kockázatot idéz elő (közömbös fogyasztás).

A diákok eladósodása egy jövedelmező piac

A Government Accountability Office egyik jelentése alapján, ha kiterjesztenék az Egyesült Államokra a közvetlenül egy állami hivatal által menedzselt hitelrendszert, az az ötödébe kerülne, mint a jelenlegi, szubvencionált rendszer került az utóbbi tíz évben; egy magánalapú hitelrendszerhez képest egy állami rendszer így 60 milliárd dollár megtakarítást tenne lehetővé a következő évtizedben és 50 %-kal magasabb Pell-ösztöndíjakat (amerikai szövetségi szociális támogatás) lehetne belőle fizetni (Kamenetz, 2005). A szubvencionált magánhitel-rendszer egyértelműen drágább, mint a közvetlen állami rendszerek. A diákok adóssága így néha rendkívül nagyra hizlalja a profitokat... A Sallie Mae (hivatalosan SLM Corporation), amelyet az amerikai kormány hozott létre egy nem haszonelvű hivatal felállításával, hogy biztosítsa a hitelek másodlagos piacát, később privatizációra került, és 2005-ben a Fortune 500 listáján a második legmagasabb profitrátát érte el [1].

Az egyetemi testület autonómiájának elvesztése: kiszolgáltatottság, az akadémiai szféra elszegényítése, agyelszívás...

A tudás elszegényítése.

A vállalati érdekeknek történő fokozódó alávetés tönkreteszi az „egyetemi szakértelem társadalmilag elengedhetetlen függetlenségét”[12]. Azokban az európai országokban, ahol Franciaország előtt bevezették az új közmenedzselést, a megtartott célok tekintetében „megfigyelhető bizonyos kutatási területek és a nem kellően „hatékony” képzések eltűnése, egy növekvő nyelvi és kulturális magamutogatás és az alapkutatás visszaszorulása”.
A tudást így elfordítják társadalmi és állampolgári funkcióitól és kizárólag a vállalatok rövid távú sajátos érdekeinek szolgálatába állítják. Ez a „neoliberális kulturális forradalom” a kutatástól egy mindinkább múlandó tudást adó oktatás felé visz, ami alkalmatlan arra, hogy megértsük a világot a maga globalitásában és egyre kevésbé hasznos az állampolgárnak.

A demokratikus és akadémiai szabadságjogok visszavétele.

A magánfinanszírozás így a demokratikus és akadémiai szabadságjogok visszavételéhez vezethet. Az Egyesült Államokban az Amnesty International-t kitiltották, egy egyetemről, mert leleplezte a Coca-Colát, amely a nigériai diktatúrát támogatta.
A finanszírozásnak és az értelmiségi képzés tartalmának a magánszférára és a(z esetenként vallásos [13]) mecenatúrára hagyása súlyos következményekkel jár a szimbolikus tőke, az intellektuális hegemónia viszonylatában. Az Európai Bizottság szerint már az alsó osztályokban is be kellene vinni az oktatásba a „vállalkozói szellemet”14. Ez már nem csupán a tudásnak, de magának a gondolkodásnak és a társadalomnak is a vállalatok szolgálatába állítása lenne...

Az egyetemi testületek kiszolgáltatása és „az agyak menekülése”.

Az Egyesült Államokban, az egyetemeken a nem véglegesített alkalmazottak aránya az elmúlt 30 évben15 43-ról 70 %-ra nőtt. Így megnő a „kirúgás” kockázata: az angol és amerikai egyetemek nagy része, ahol az oktató-kutatókat növekvő arányban tartják létbizonytalanságban, és ahol ennek következtében az akadémiai szabadságjogok visszafejlődnek egyre nehezebben vonzanak hazai jelölteket és külföldi agyak importjához kénytelenek folyamodni”16.

[10] Ibid.
[11] VINOKUR Annie « Study now, pay later, A diákok eladósodása és a felsőoktatás átstrukturálódása. (Endettement étudiant et restructuration de l’enseignement supérieur) » in Pouvoirs de décision et financement en éducation (A döntés és finanszírozás hatalma az oktatásban) 2007
[12] ugyanott.
[13]A Peter Vardy Akadémián, amely autókoncessziókkal foglalkozik és keresztény fundamentalista, „ a teremtéstant ugyanúgy tanítják, mint a darwini evolúcióelméletet és a Harry Potter könyveket azzal az ürüggyel tiltják, hogy a boszorkányságban való hitet bátorítják. Az akadémiát [az angol oktatási normákat ellenőrző] Ofsted kormányhivatal felügyeli és kitűnő minősítést adott neki”. „A brit iskola a magántőke kezében” Le Monde diplomatique, 2005 április, írta: R. Hatcher.
[14] Az Európai Bizottság közleménye (Communication de la commission européenne), 2006, “A lisszaboni program megismertetése a közvéleménnyel; Vállalkozói szemlélet elősegítése a képzésben és tanulásban (Implementing the Community Lisbon Programme:Fostering entrepreneurial mindsets through education and learning”
[15] Vinokur A., „Az egyetemek felelősségére és szabadságára vonatkozó törvény: távlati perspektívák” (La loi relative aux libertés et responsabilités des universités : essai de mise en perspective mise en perspective), in Revue de la régulation, Capitalisme, Institutions, Pouvoirs, n°2, 2008
[16] Vinokur A., 2008 szeptember-december, id. mű.

Felhasznált irodalom

BRUNO I., A vos marques®, prêts, cherchez !, 2008
VINOKUR A., « Vous avez dit "autonomie" ? », in Mouvements, n° 55-56. septembredécembre
2008. pp.72-81
VINOKUR A. « Study now, pay later, Endettement étudiant et restructuration de
l’enseignement supérieur » in Pouvoirs de décision et financement en éducation, 2007
VINOKUR A., « La loi relative aux libertés et responsabilités des universités : essai de mise
en perspective », Revue de la régulation, n°2, janvier 2008
http://regulation.revues.org/document1783.html.
Site de Printemps 2010, analyses, réseau européen, mobilisations www.printemps2010.eu
Blog participatif avec des articles de divers chercheurs et universitaires parlant de la situation
de leur pays http://isacna.wordpress.com/
Revues de presse, analyse et bibliographie de Firgoa http://firgoa.usc.es/drupal/
Synthèse 2009 de l’ISM sur les mobilisations étudiantes dans le monde.
http://www.archive.org/download/EducationProtestsWorldwide2009/Overview2009.pdf
Réseaux étudiants
Contre-Sommet de Vienne : http://bolognaburns.org/
Vagues européennes : http://www.vagueeuropeenne.fr/
Allemagne : http://unsereuni.at
Suisse http://www.cuae.ch/spip.php?article226
Pays bas http://studentenprotestutrecht.wordpress.com/
Grèce http://www.cuae.ch/spip.php?article226
Croatie Réseaux Croatie http://slobodnifilozofski.org/

Forrás: http://www.printemps2010.eu/IMG/pdf/dossier_strategie_de_Lisbonne_-_processus_de_Bologne.pdf

 

Add comment


Security code
Refresh