The nation, 2017. július 6.

A dél-koreai és az amerikai hadsereg tankjai hadgyakorlatot tartanak a Pocheon, Dél-Korea, a demilitarizált zóna közelében 2017. április 21-én. (Reuters / Kim Hong-Ji)

Adott, hogy Észak Korea elárasztotta az elektromágneses hullámokat és a sajtót a mi július 4.-i rituáléink alatt – amelyek, meg kell mondanom, évről évre kifogásolandóbban militaristává válnak, – így mostanra tudják, hogy Pyongyang1 éppen elindított egy ballisztikus rakétát, amely valószínűleg képes elérni az USA területét…Szerdán Kim Jong-un, az Észak 33-éves vezetője, meggyőződött arról, hogy világosan értik, közölve, hogy a hadseregének új generációjú ICBM-je (interkontinentális ballisztikus rakétája) képes nagy nukleáris robbanófejet hordozni.

Az “észak-koreai fenyegetés” váltakozva volt és nem volt a címlapokon, amióta Donald Trump hat hónapja hivatalba lépett. Most határozottan ott van. A “stratégiai türelemnek” – ez Washington eufémiája arra, hogy fogalmuk sincs róla, mit kellene tenni – megvan az ideje, amint az elnök és kabinetjének különböző tagjai rendszeresen kijelentik. Ennek a kormányzatnak még ki kell fejlesztenie egy koherens külpolitikát bármilyen kontextusban világszerte.

A keddi indítás nem olyan nagy ügy, mint Washington és média-tisztviselői mutatják, nem több egy lépésnél az interkontinentális képesség felé. Kim állítása szerdán a legjobb esetben egy “lehet”, még ha a politikai klikkek alkalmasnak is találják ezt az egyet komolyabban venni, mint másokat a múltban. De nem maradt idő habozásra vagy tagadásra: Most tudjuk, hogy a két nagyon ellenséges hatalom közötti nukleáris konfrontáció veszélye csak néhány évnyire van és közeledik.

A “ki mint vet, úgy arat” tisztább esetét el sem tudom képzelni.

A tévképzetek, esztelen spekulációk és lekicsinylő előítéletek az USA Észak Koreára vonatkozó álláspontjának lényegéhez tartozóknak tűnnek.

Hallgatva a keddi adást,… és aztán olvasva a szerdai sajtót, megdöbbentettek a felsorakozó tévképzetek, téves felfogások, nyilvánvaló pontatlanságok és esztelen spekulációk. Ezek, a tudatlan, lekicsinylő előítéletek mellett, amelyeknek szüntelenül ki vagyunk téve, az Észak Koreára vonatkozó amerikai álláspont lényegéhez tartoznak. Washington ügye röviden fabrikáción és kihagyáson nyugszik. A kommentár külső határain belül, a Kedves Vezető földön túli alapítási mítoszokkal és “misztikus, mágikus erőkkel” ragadta magával a népét – ez az orientalizmus egy szilánkja valakitől, aki nincs közelebb az Északhoz, mint a Potomac partjai. Kim tábornokai meg akarják támadni a Délt és visszaűzni az amerikaiakat a Csendes Óceánon keresztül. És így tovább.

Chris Hill, egy diplomata, akit én becsültem egy tárgyalásos megoldás elérésére irányuló erőfeszítéseiért George W. Bush kormánya idején, kedden este megjelent a PBS-en elutasítani minden gondolatot arról, hogy az Észak “ellenséges államok által körülvéve” érezhetné magát, “amelyek ártani akarnak neki”, mint mondta. “Egy sokkal agresszívebb céljuk van.” Ugyanebben a programban Mark Bowden kötelességtudóan (és biztonságosan) bólogatott: “Ez egy támadó fegyver,” mondta az új ICBM-ről.

Egy másik kommentáló, egy másik programban ezt állította: “Egyszerűen nincsenek semmilyen megvalósítható diplomáciai megoldások.” Bowden, noha mindebben újonc, mégis magabiztosan közli a The Atlantic –nak írott anyagában: “Észak Korea egy olyan probléma, amelynek nincs megoldása,…kivéve az időt.” Másutt, ugyanebben az anyagban tekintélyesen hozzáteszi: “Most a legjobb remény az ország visszatartására attól, hogy működő nukleáris hatalommá váljon, mint már régen, Kína.”

Tekintsük ezt hamis tekintélynek. Az utóbbi néhány napban olvasottak vagy hallottak legnagyobb része …badarság. Pyongyang ne gondolja, hogy bekerítették? Kérem, követ úr, több mint négy évtizedet töltöttünk el ugyanezt az ostobaságot mondva a Szovjetunióról. (És a NATO tábornokai még most is itt tartanak.) Nem mutatkoznak diplomáciai megoldások? Csak ilyenek vannak. A felelősség Kínáé? Ébredjen fel, Mark Bowden. Ezt a ”konzervdoboz rugdalásának”2 nevezik, ami egy vég nélküli játék Washingtonban. Bárki, aki érti ennek a válságnak a genealógiáját és nem elkötelezettje a politikai klikkeknek, nagyon jól tudja, hogy a Koreai Félszigeten a megoldás egyedüli akadálya Washington készségének a hiánya komolyan tárgyalni és betartani, amiben megállapodik.

Amit oly könnyen minősítenek totalitárius paranoiának, annak a talaja a koreai háború alatt tanúsított USA brutalitás tapasztalata.

Arra ösztökélem az olvasókat és a szemlélőket, hogy vegyenek észre néhány dolgot, amelyek megszokottak az egész sajtóábrázolásban és a hivatalos gondolkodás minden kifejezésében Észak Koreáról.

Egy: Többé-kevésbé minden elmondott történelmietlen lesz. A történelmet kihagyva, az okozati viszony, a hatóerő és a felelősség volt a nem redukálható hidegháborús sablon, mint az emlékezéshez elég idős olvasók jól tudják. Világosan és egyszerűen, ez az, amit nekünk újra tálalnak. A történelem tisztázó ereje ritkán annyira nyilvánvaló, mint Korea esetében. Ezért olvassuk, halljuk és látjuk mindannyian a médiában ezt a fura, lapos felületet, kétdimenziós beszámolókat, amelyekben semmi sem történt a tegnapnál korábban. A könyveiben és a darabjaiban itt és másutt, Bruce Cumings, a tisztánlátó csikágói történész megcáfolhatatlanul világossá teszi a történelem átalakító erejét – és így a hivatalos narratívát felfordítja. (Itt látható: https://www.thenation.com/article/this-is-whats-really-behind-north-koreas-nuclear-provocations/ és https://www.thenation.com/article/this-is-whats-really-behind-north-koreas-nuclear-provocations/). Az ügy könnyen érthető. Amit oly könnyen minősítenek totalitárius paranoiának, az jócskán Amerikának a koreai háború alatti könyörtelen brutalitása koreai tapasztalatában gyökeredzik. Ez a felelős tábornokok könnyen elérhető beszámolói révén érthető. Mivel Észak Korea határai és partjai mentén dörögnek, az amerikai magatartás kiszámítható következményei aligha lehetnének nyilvánvalóbbak. A történelem az embernek mindig barátja. Ne menjenek el hazulról nélküle.

Amíg ragaszkodni fogunk a nukleáris fegyverek megtartásához, addig mások – főleg az ellenfeleink – fejleszteni fognak ilyeneket.

Kettő: Az elefánt a szobában 1945. aug. 6. óta napról napra kövérebb lesz. A hiper-racionális irracionális voltára utalok – a nukleáris fegyverek logikájának logikátlanságára. Senki sem akar beszélni az önfenntartásuk elkerülhetetlenségéről. A világot kísértik ezek az eszközök, mert…azok, akik rendelkeznek velük, nem hajlandók feladni őket, miközben szüntelenül ígérik, hogy ezt akarják és szándékozzák tenni. Tartsanak ilyeneket, és mások, főként az ellenfelek, ki fognak dolgozni ilyeneket. Ilyen eset volt Kína, amikor még “Vörös Kínának” neveztük. Egy újabb példa Pakisztán. Iránnak, szemben Izrael nukleáris arzenáljával, egy másikká kellett válnia. Észak Korea egy rendkívüli eset, de alapjában nem több mint egy változat. Mi bizonyosan rá tudunk fordítani egy trillió dollárt a nukleáris fegyverzetünk korszerűsítésére. Senki sem tud megállítani minket. Azt gondoljuk, hogy ennek nincs következménye? Mi amerikaiak, a buborékban, amelyet felfújtunk magunknak és most nyugalmasan benne élünk, sok tekintetben távol vagyunk a valóságtól. De ilyen távol? Vannak Pyongyangra célzott, nukleáris fegyverzetű rakétáink és az utóbbi időben a meg-megránduló ujjainkat is megmutattuk. Most az Észak tesztel egy ICBM-et és mi rövidre kapjuk a szoknyánkat?

Három: A fentiekből következően, itt az elrettentés kérdése. Ebben a kérdésben nagyon egyszerű a helyes pozíció. Szemben kell állni mindennel, ami szükségessé teszi az elrettentést. De egészen mellette kell állni, ha a körülmények szükségessé teszik konfliktus megelőzését. Washingtonban most és a sajtóban az emberek egy nukleáris támadás legkényesebb kérdéseiről beszélnek és írnak: Ha mi képesek vagyunk “kiemelni őket” ennyi és ennyi perc alatt, nekik lehet annyi percük megtenni ezt, azt, vagy a másiknak? De ha mi így csináljuk, lehet, hogy nem. Mi van a “lefejezéssel” – ha magáról Kimről beszélünk? El tudják képzelni, hogyan hangzik ez Pyongyangban? Washingtonban senki sem látszik egyáltalán gondolni erre a kérdésre. Összegezve, én semmivel sem helyeslem jobban az észak-koreaiak új ICBM-jét, mint bárki más, de tökéletesen jól látom, miért építettek egyet, és eléggé kielégítőt rendelkezni vele, míg az Egyesült Államok ejti a Strangelove törvényt3 és komolyan foglalkozik egy megoldással. Elrettentés: A régi hidegháborús harcosok erről mindent megtanítottak nekem.

Egy kis agónia hallgatni az embereket a politikai klikkekből és a pózoló “szakértőket” a TV-n és a sajtóban, okoskodni Washington alternatíváin, most, hogy Pyongyang észrevehető lépést tett előre, a valós, reciprok nukleáris képesség felé, ami azt jelenti, hogy képesek lehetnek megtenni azt, amire mi képesek vagyunk. Mindenki ugyanazt mondja: 3 + 1 = 4 mondja valaki. Nem, 2 + 2 = 4, mondja egy másik. Másrészt lehet, hogy 1 + 3 = 4. Évek óta nem hallottam egy eredeti gondolatot Észak Koreáról.

A hét legostobább kijelentése Nikki Haleytől, Trump felkészületlen ENSZ-követétől származik. A Biztonsági Tanács rendkívüli ülésén, szerdán Haley kijelentette, hogy Pyongyang legutóbbi rakétaindítása “gyorsan kizárja egy diplomáciai megoldás lehetőségét.” Ez a nyilatkozat majdnem tökéletesen fejjel lefelé áll. Ha meg tudod találni a logikáját, jobb olvasó vagy nálam.

Ez erről szól: Az Egyesült Államok “ki fogja emelni” Észak Koreát, nem törődve az áldozatokkal a 38. szélességi foktól északra (éppen úgy, mint az 1950-es évek elején), ha ezt meg tudja tenni a nélkül, hogy veszteségeket kockáztatna a szélességi foktól délre. Szeretné az Északot “eltörölni” – használták ezt a szót. Ez kézzelfogható vágy, de nem valósulhat meg…Mire jutnak az izzadt tenyerek vég nélküli tördelése után? Semmi sem változik, míg az Észak technológiai haladása folytatódik.

Véleményem szerint, Washington végül is a legkevésbé kínos forma keresésébe fog kezdeni. E mérce kizárja a bilaterális tárgyalást. Kína játszhat valamilyen szerepet, de nem valószínű, hogy közvetítőként. Beijing arra hajlik, hogy a hat részvevőjű tárgyalások korábbi partnereivel dolgozzon. E tárgyalásoknak Barack Obama vetett véget (szégyenére). Ezek a tárgyalások az asztal egyik oldalára Dél Koreát, az Egyesült Államokat, Kínát, Oroszországot, és Japánt ültették, a másikra Észak Koreát.

A hatos tárgyalás jó alternatívának mutatkozik. Röviddel Pyongyang rakétaindítása után, Xi Jinping Vlagyimir Putyinnal ült le Moszkvában, hogy nyugalomra és békés tárgyalásra hívjon fel. Moon Jae-in, Dél Korea új elnöke újjá akarja éleszteni Kim Dae-jung híres “napfény politikáját”, így a tárgyalások mellett van. A japánok, noha szomorúan bátortalanok az 1945-ös legyőzőjük előtt, a tárgyalások mellett vannak, de nagyon nyugodtan.

Ami az Északot illeti, annak hosszú tárgyalási története van, és amíg másként nem jelez, nincs ok úgy vélni, hogy nem marad nyitott erre. Néhány hete az indiai média jelentette; Észak Korea követe Delhiben utalt indiai kormánytisztviselőknek arra, hogy Pyongyang látott alapot tárgyalásokra a Xi-Trump dialógusban – mielőtt az megromlott.

“Érdekes lenne tudni, hogy Modi miniszterelnök hozott-e valamilyen üzenetet, amikor találkozott Trumppal június végén” – írta akkor egy forrás Delhiben. Az lenne, de semmit sem mondtak, és semmi érdekeset nem jelentettek az amerikai sajtóban. Továbbra is azt gondolom, hogy Kim Jong-un kíváncsian tekinthet az iráni nukleáris egyezményre és tudni szeretné, hogy tárgyalhat-e valami hasonlóról. Egyebek között ez is segít megmagyarázni a rakétapróbái 2015 óta növekvő gyakoriságát.

A dél-koreaiak, a kínaiak, az oroszok, a japánok, mondjuk, lehetségesen az észak-koreaiak: A közvetlenül érdekelt felek közül ki marad ki? Ah, az amerikaiak…

David Sanger, a The New York Times fő washingtoni tudósítója, közzétett a szerdai számban egy Kim álláspontját értékelő, jó anyagot, arra jutva, hogy a stílusos frizurájú fiatalembernek igaza lehet: Csak a nukleáris fegyverek állnak egy újabb, USA vezényelte “rezsimváltás” útjában. Sanger fő szakasza egy keddi Xi-Putyin javaslattal foglalkozik, amely szerint az Észak fagyassza be a rakéta és nukleáris programjait, cserében Washington beleegyezéséért leállítani a közös katonai gyakorlatokat Dél Koreával.

Ez is hordoz kockázatokat, lényegében eléri az észak-koreai és kínai célt: korlátozni az amerikai katonai akciószabadságot a Csendes Óceán térségében.

Az Észak Korea kérdés lényegéhez értünk. A konfliktus valódi színhelye Washington és egy tárgyalóasztal között van, valahol a Csendes Óceán túloldalán. Ez egy harc az amerikai elsőbbség védelmében. Az amerikai politikai elit tanúsít ellenállást az amerikai hatalom korlátozásával szemben, amelyet a 21. század érvényesít, még az alatt is, amíg erről beszélünk. Ebben a konfrontálás Észak Koreával – ami a mélyben konfrontálás Kínával – Ukrajna és Szíria mellé sorolható. Mindhárom a jellegében alapvetően hasonló. Mint Európában, majd a Közép Keleten, úgy most Ázsiában: Washington utóvédakciókat folytat, hogy megőrizze a kiváltságos helyzetét, amely végeredményben és csak a katonai erején nyugszik.

Ukrajna, Szíria, Észak Korea: Vegyük ezt a hármat együtt és egy nagyon kritikus fordulatot jeleznek a mi nagy nemzetünk helyét tekintve a világban. Nem szabad eltévesztenünk ennek a jelentőségét. Mégsem tudjuk eldönteni: A politikai klikkek Washingtonban olyan rosszul fogták fel mindhármat e kérdésekből, hogy ennek következtében azok teljes válsággá értek? Vagy nagyon jól értették, és az amerikai elsőbbség lehető legtovább, bármilyen áron való megőrzésének a kívánsága vezérli őket? Hajlamos vagyok ez utóbbit hinni, de nem zárható ki az előbbi sem.

Bizonyosabb, hogy Washington nem tud győzni harcában az elvitathatatlan hatalomért, bármilyen formát ölt is végül a veresége. Az amerikai hivatalos tényezők minden esetben vonakodnak a tárgyalóasztalhoz ülni. Szerintem nem tarthatnak ki örökké, és amikor feladják, az jó dolog lesz az amerikaiaknak és mindenki másnak is. A vereségekben vannak a győzelmeink. Ezt el kell fogadnunk, így lesz a következő években.

(Ford. Szende Gy.)

1 A nálunk szokásos „Phenjan” nemzetközileg elfogadottabb neve.

2 A kifejezés jelentése: Nem nézni szembe az aktuális problémával, inkább elodázni és másra hárítani, ami a rosszabbodásával jár.

3 Dr. Strangelove – hidegháborús filmszatíra 1964-ből.

Add comment


Security code
Refresh