Az alábbi fordítás a South Front internetes hírtelevízió műsorának leirata alapján készült.

Central Europe from Yalta to Trump
A műsort írta és készítette J. Hawk, Daniel Deiss és Edwin Watson.

Az I. világháború, valamint Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom összeomlása egy sor új független állam létrehozásához vezetett, amelyek gazdasági fejletlenségük okán túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy a revansista Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közötti ütköző zónaként szolgáljanak. Politikai rendszerük reakciós természete, az egy Csehszlovákia kivételével, megakadályozta, hogy ezek az országok szövetséget alakítsanak ki Németországgal szemben. Sőt – szintén Csehszlovákia kivételével – fenyegetésként élték meg a Szovjetunió létét, de nem egy szovjet katonai támadás veszélye miatt, hanem a marxizmustól való félelmükben. A legtöbben a tengelyhatalmakhoz igazodtak. Még Hitler elsődleges célországa, Lengyelország is részt vett Csehszlovákia lerombolásában, aktívan akadályozta, hogy a Szovjetunió segítséget nyújthasson Csehszlovákiának, és semmilyen műveleti előkészületbe sem kezdett egy esetlegesen Németországgal kirobbanó háború esetére egészen 1939 tavaszáig.

Nem kell külön rámutatnunk, hogy Közép-Európa népeit saját vezetőik őrültségétől a szovjet csapatoknak kellett megmenteniük, és a Szovjetunió biztonsági igényét jogosnak fogadták el a teheráni, a jaltai és a potsdami konferenciák, amikor az Elbáig terjedőnek ismerték el befolyási övezetét. Az ezt követő négy évtizedben Közép-Európa országai történelmük leggyorsabb gazdasági és társadalmi fejlődésének korát élték át, amikor is a kiterjedt szegénységgel, betegségekkel és írástudatlansággal jellemezhető agrárállamokból modern nemzetállamokká alakultak át, amely során egyes intézményeik – például az oktatás és az egészségügyi szolgáltatások minőségét és széleskörű hozzáférhetőségét tekintve – nyugat-európai szomszédjaiknál is fejlettebbek lettek. A szovjet „megszállásról”, „imperializmusról”, vagy „kizsákmányolásról”szóló összes mai revizionista szövegelés ellenére, Közép-Európa szovjet zónán belüli tapasztalata össze sem hasonlítható a nyugati imperialista hatalmak bármely gyarmatának tapasztalatával. A szovjet célok Közép-Európában alapvetően mások voltak, mint például a franciák törekvése Indokínában vagy Észak-Afrikában vagy pedig a britek célja India gyarmatosításával.

Magyarán, általánosan elmondható, hogy a nyugati hatalmak célja a gyarmatok gazdasági kizsákmányolása volt, míg a Szovjetunió esetében a Varsói Szerződés időszakának Közép-Európáját leginkább katonai frontként lehet jellemezni. Ezek az államok ezt a célt hatékonyan csak úgy szolgálhatták, ha gazdaságilag nem voltak kizsákmányoltak, hanem megerősödtek gazdaságilag és katonailag is.

Közép-Európa így a KGST részévé vált, ami az európai gazdasági integráció első kísérleteként olyan együttműködési szintet ért el, ami magában foglalta a közös valuta, az ún. „transzfer rubel” használatát, míg Nyugat-Európában egy közös valutára majd csak az 1992-es Európai Unió létrehozása után kerülhetett sor. A KGST a szovjet és a közép-európai gazdaságok integrációja mellett hatását kiterjesztette Vietnamra és Kubára, míg Mexikó, Etiópia, Jugoszlávia, Finnország, Dél-Jemen, valamint néhány más ország megfigyelő státuszt élvezett.

Végül azonban a projekt fenntarthatatlanná vált olyan tényezők hatására, mint a fegyverkezési verseny költségei, az 5 éves központi tervezés belső problémái, és természetesen a közép-európai országok szubvencionálása, amelyek élvezték a transzfer rubellel megvásárolt benzin privilégiumát, pedig azt a Szovjetunió a nemzetközi piacokon keményvalutáért értékesíthetett volna.

Közép-Európában azok, akik azt várták, hogy az EU-val egyszerűen ott folytathatják, ahol a KGST-vel abbahagyták, csalódtak, mivel a nyugati hatalmak érdeke nem az volt, hogy gazdasági versenytársakat teremtsenek maguknak, hanem azt várták, hogy ezek az országok lépnek Görögország, Spanyolország, sőt Olaszország – azaz a dél-európai országok – helyébe, akik addigra már gazdaságilag kimerültek és hatalmasabb szomszédjaik felé eladósodottak voltak. A közép-európai országok a rendkívül gyors privatizációk során elvesztették a nemzeti iparuk jelentős részét, hiszen a külföldi konglomerátumok tömeges méretben számolta fel ezen országokban a tőkét. Mindezek a folyamatok, majd a 2008-as gazdasági válság illetve az Oroszország ellenes szankciók, Közép-Európát nettó megsegített tehertétellé változtatták a Nyugat számára.

Raimonds Veinonis lett elnök egy közelmúltban adott interjúban kijelentette, hogy országának nincs többé saját gazdasága, és csak az EU segélyeitől és szubvencióitól függ. Ha a pénz lehívása vagy felhasználása késik, az ország gazdasági aktivitása drámai módon lelassul. Ez nem elszigetelt eset. A médiák más poszt-kommunista országokban, Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában is hasonló történetekről számolnak be, ami aláhúzza ezen országok függését az EU pénzügyi támogatásaitól. A KGST-korszakban meglévő iparaikat eltörölte a privatizáció és a tőke tömeges méretű felszámolás, ezért azután az EU támogatások biztosítása így a legfontosabb kampánytémává vált Közép-Európa szegényebb államaiban.

De az EU-támogatások célja, eredetileg időszakos volt, arra szolgált volna, hogy a fogadó országok gazdasági növekedése fellendüljön és elérjenek egy független működési szintet. Az EU bővítése után több mint egy évtizeddel nyilvánvaló, hogy nem érték el azt a független állapotot, hogy gazdaságuk saját lábon fejlődni tudna, sőt soha el sem érhetik, amíg az EU-ban maradnak. A nagyon kevés kivétel közé tartozik például Csehország, de ez az ország is törékenynek látszik. Ez olyan alapvető tény, amit minden fontosabb érintett szereplő felismert, de egyikük sem ismeri el nyilvánosan, mert azzal a teljes európai integrációs projekt kérdőjeleződne meg. De a Lengyelországból, Szlovákiából, Lettországból, Romániából és máshonnan Nyugat-Európa alantasabb munkahelyeire kivándorló gazdasági migránsok pontosan megmutatják a valós helyzetet.

Donald Trump, Marine Le Pen és más konzervatív nyugati vezetők állítólagos „orosz-barátsága” egyszerűen annak a jele, hogy nem hajlandók vég nélkül tovább finanszírozni Kelet-Európát. A francia konzervatív vezetők Le Pen és Fillon is, konzervatív fiskális nézeteket vallanak, ezért szintén osztják ezt az álláspontot. Végülis mára, az 1991 utáni minden EU- és NATO-bővítés a gazdagabb partnerek számára nettó teherré vált. Közép-Európa országai nem csupán állandósult támogatás-élvezőkké váltak, de a biztonsági kérdésekben is nettó tehertételt jelentenek, és kevésbé a megoldás részei. Lengyelország és Románia törekedett amerikai bázisok, köztük rakétavédelmi rendszerek, befogadására főként azért, mivel ezeknek a bázisoknak a létesítésével az USA kormánya ezen országok gazdasági és politikai stabilitásáért ténylegesen felelőssé vált. De ez is gyorsan igen drága hobbivá válhat. Ezért az évek múlásával, lassacskán a nyugati fővárosok is elfogadják talán Kelet-Európa állandó támogatása helyett, azt az alternatív megoldást, amely a KGST utódja lehet, és amelybe Kína is kész beszállni, vagyis az eurázsiai integráció alternatív modelljét. A legutóbbi választások és népszavazások Európában és az Amerikai Egyesült Államokban mindenképpen ez irányba mutatnak.

 

Fordította: Kleinheincz Ferenc

Add comment


Security code
Refresh