Tamás Gáspár Miklós alábbi cikkét a Kettős Mérce blogról vettük át. Azért tartjuk fontosnak, mert az - egyébként támogatandó - olimpiai népszavazási kezdeményezésük, és a mai kormányzattal szembeni állásfoglalásuk sokak előtt elfedi a mozgalom ideológiai alapjait, amelyek - mint a "se nem bal, se nem jobb" típusú szervezeteké általában - legalábbis gyanút kell, hogy ébresszenek a baloldalon. TGM cikke pedig éppen arra alkalmas, hogy igazolja, miért is oilyan "alapos" ez a gyanú... (Amint a cikk képes illusztrációja is mutatja, számukra május 1-je csak az Európai Uniót jelenti)  

Pesti Srácok - írta TGM

A Momentum Mozgalom – a MoMo – sikerre van ítélve. Mélyen be van ágyazva a korszellembe.

Ezt már az égvilágon semmit se jelentő neve is mutatja. Könnyen megjegyezhető, a külföldi sajtónak se kell lefordítania: angolul ugyan a „momentum” szó egészen mást jelent, mint magyarul, ám ez tökéletesen mindegy, hiszen márkajelzés, mint a Príma vagy a Pull & Bear; a többi „fiatal párt” reklámneve – Jobbik, Párbeszéd, Együtt – se jelent sokat, de nem konnotál lendületet és jelenidejűséget, amit a MoMo marketingszemléletű alapítói sokkal ügyesebben eltaláltak. A terminus ugyanakkor kellően semleges, a reménybeli választó mindenféléket beleképzelhet, rávetíthet. Momentán.

momo1 május1

A Momentum május 1-jei tüntetése, foto: Marjai János/MTI

Vannak még ilyesfajta pártok másutt is Kelet-Európában, a romániai USR kicsit jobbra áll magyarországi rokonától, a lengyelországi Razem jócskán balra: de az ottani politikai kultúra jellegének megfelelően politikailag explicitebbek, elkötelezettebbek, ám a nemzedéki vonások ott is erősek.

A politikában a generációs karakter nem új dolog: a Giovine Italia mozgalmat 1831-ben alapította Marseille-ben Giuseppe Mazzini; a Junges Deutschlandot, a Vormärz – az 1848-hoz vezető szabadelvű mozgalom – irodalmi megfelelőjét 1835-ben tiltotta be a német szövetségi gyűlés. (Az „ifjúság” képzete a német romantika óta a teremtő képzelet és a változás fogalmaival társult, ennek a gyökere persze „a gyermeki ártatlanság” keresztyén hipotézise. „Ifjúság”: új kezdet, újrakezdés, újdonság, haladás, fordulat.) De a magyarországi „megelőző ellenforradalom”, majd a fehérterror és a fajvédelem leghíresebb lapját (1913-1944) is Új Nemzedéknek nevezték (szerkesztője, Milotay István, történelmünk egyik legjelentősebb publicistája, Adolf Hitlertől kapta meg a Sasrendet később).

A legismertebb magyarországi nemzedéki párt a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) nevű politikai alakulat volt, amely – szemben a legendákkal – a legnagyobb lelkesedést és reménységet váltotta ki a rendszerváltás szélesebb liberális táborában, előbb a demokratikus ellenzékben (disszidencia, „másként gondolkodók”), majd az SZDSZ-ben. Ugyanezen az érzelmi alapon: a fiatalok velünk vannak, de majd jobban csinálják. Nagyon jól emlékszem arra az ötletre, hogy a két párt egyesüljön, és Orbán Viktor legyen a vezetője. Ez aztán elhalt, az egész magyarhoni szabadelvűséggel együtt.

De az ifjúság iránti politikai gyöngédség soha nem lanyhult. Ez mély és szilárd európai hagyomány, amely nem is pusztán politikai: a jövőbe vetett bizalom, reménykedés egyik szemléleti alapformája – alapító metafora. (A másik az „új világ” kapcsolódó metaforája, amelynek szintén újszövetségi az eredete: új ég, új föld, új Jeruzsálem.)

A megfiatalodott, megújhodott világ megjavult, boldogabb világot jelent az európai metaforológiában: használata a teológiától a reklámiparig egyetemes, mindig és mindenütt használható.

A MoMo is ezt használja, de okosabban, mint mások: noha „párt” – ami általában előnytelen a pluralizmustól és az „eszméktől”, az ún. ideológiáktól tradicionálisan idegenkedő magyar közvéleményben – , mivel a „se jobb, se bal” régi, reakciós közhelyét összeköti az „újdonság” és a „fiatalság” szimbolikus jelzéseivel, s ugyancsak szimbolikusan az eddigi konfliktusok, a hírhedt „megosztottság” fölé látszik emelkedni – s ezt összeköti a hipermodernség, „a huszonegyedik század” haladó közhelyével. Mégis instant azonosulást tesz lehetővé a vereségbe, a vergődésbe beleunt Orbán-ellenes ellenzéki közvéleménynek, mindenekelőtt a CEU-ügy és az NGO-k nyüstölése miatt aktivizálódott diákságnak, a középosztályi, nagyvárosi ifjúságnak. (De még ezekben az ügyekben se „áll ki” egyértelműen és nyíltan, s ezt nagyon bölcsen teszi.)[1]
A Momentum legjelentősebb sajátossága, hogy nem foglal állást az osztálykonfliktusokban, az etnikai konfliktusokban és a dzsenderkonfliktusokban. Együttérez mind a szegényekkel, mind a gazdagokkal – ennyiben finoman céloz „a nemzeti egység” konzervatív gondolatára, illetve ennek a gondolatnak a halvány retorikai mására, amely a mindenkori uralkodó osztály mindenkori válasza az egyenlőség, az egalitárius törekvések kihívására.

Senkit nem bánt, senkin nem segít. Optimalizálja a lehetséges támogatások kongruenciáját, szinergiáját, mifenéjét. A Fidesz-kormányzást avval támadja, hogy ómódi, elavult, „huszadik századi”, „butatelefonos”, a deresedő „szoclib” ellenzéket pedig avval, hogy ez utóbbi nem eléggé „nemzeti” (ami nem igaz, de sebaj) – miközben saját „pozitív nemzetképét” úgy alakítja, hogy avval voltaképpen a magyar nacionalizmus minden történelmi változatát elveti, és a szemérmesen semlegesített multikulturalizmust nevezi egészséges nemzettudatnak (kivéve „a sváb is magyar” – vagyis az erdélyi magyar is „román”? – asszimilációs, szabadelvű variánsának, a „politikai nemzet” Deák- és Tisza-párti képzetének a részleges, minimalista lebutítását, de ez ott mellékszál).

A Momentum két legnagyobb diadalát is a relativizálás és semlegesítés teheti tartóssá. Az olimpiai projekt zseniális megbuktatását azonnal közös meccsnézéssel teszi az „öcsizmus”, a spectator sport-mánia – a kései kapitalizmus (hogy ez micsoda, arról olvassák el ezt a mérsékelt polgári cikket) egyik fő kollektív-etnikai ideológiája – számára is elfogadhatóvá, csak annyit mond voltaképpen, hogy az olimpia túl drága lenne (ami igaz), s így megint csak kisiklik a konfliktus alól-elől.

A másik, a minapi május elsejei tömegrendezvény óriási sikere úgy jött össze, hogy éppen május elsején a dolgozókról egyetlen szót sem ejtett a Momentum, de a május elseje „haladó” konnotációját hallgatólagosan bezsebelte. (A május elseje polgári kisajátítása, illetve polgári lenézése – érdemes megnézni a 444.hu videóját, amely ezredszerre zabáló-habzsoló prolikat mutat a Városligetből a maguk vulgáris vurstli-szórakozásai közben: jeges népmegvetés – nem újdonság.)

A május elsejei Momentum-demonstráció elemzése megtalálható Pap Szilárd István kitűnő írásában, amely sajnos félremagyarázza a rendszerváltás politikai szemléletét úgy, ahogyan manapság szokás: 1989 körül nemcsak nyugatosodásról és európaiságról volt szó, sőt: ez benne mellékes volt; nem egyéb, mint utólagos rágalom, amelynek még ilyen remek koponya is fölül – kár érte, de nem annyira fontos ma már. (Szegény Jászi évtizedekig harcolt az őszirózsás forradalom és az októbrizmus félreértése ellen, teljesen hiába. Így megy ez.)

Fekete-Győr András ujjongással fogadott, kiválóan koncipiált és elmondott beszédében nem tett mást, mint szintetizálta a balliberális publicisztika kliséit és paneljeit (ezekről én elég epésen emlékeztem meg itt és itt, ugyanakkor Orbán retorikájának a sikeres, ám szimpla megfordítását eszközölte.

Tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kései kapitalizmus egész problematikáját, valamint a magyarországi féldiktatúra és civilizációs, gazdasági, szociális és műveltségi hanyatlás strukturális összetevőit és helyi sajátosságait, csakis a külső tényezőket helyezte győztes retorikájának középpontjába: a magyarországi jobboldalt „Oroszországgal” és „Putyinnal” tette egyenlővé, míg a helyes álláspontot mint „Európát” jelölte meg.

Evvel – nagyon rátermetten – a nálunk hagyományosan nyugatellenes nacionalizmust rák- és tükörmegfordítással a nyugatbarát liberális nacionalizmussal helyettesíté, de azért nacionalista keretet adott „modernista-haladó-korszerű” dumájának, amibe ráadásul belejátszanak Ubul bácsi morgolódó Kádár-kori szovjetellenességének és a konzervatívok többé-kevésbé „elvi” kommunistaellenességének a halovány, kilúgozott, semlegesített reminiszcenciái. (Amikor a magyarhoni liberális közírászat az Orbán-rezsimet gyalázza és szidalmazza, akkor MINDIG „kommunista” párhuzamokat és hasonlatokat alkalmaz, száz százalékig alaptalanul, már csak azért is, mert az ún. „fasisztázás” MINDIG ellenérzéseket kelt a posztumusz-retrospektív „tengelybarát” közvéleményben, amely maga elleni vádnak érzi a Horthy-Magyarország legenyhébb bírálatát is: így teszik Ubul bácsi és onokái számára elfogadhatóvá az összjobboldali antiorbánizmust.[2]

De a reminiszcenciákon túl Fekete-Győr András túllép a merő szabadelvű nacionalizmuson, hiszen ő ennél csakugyan korszerűbb: amit csinál, annak a neve (Edward Said emlékezetes könyvének [Orientalism, 1978] terminusával) „orientalizmus”. Magyarországon és a Monarchiában 1848 óta „a Kelet” nem annyira az iszlám-gyarmati Keletet jelentette, hanem a görögkeleti-ortodox Keletet. A teljes magyar publicisztika – tulajdonképpen az 1945 és 1989 közötti politikai írást se véve ki – az elmaradottságot az ortodox Kelet-Európával szereti összecserélni: „Balkán”, „Bizánc”, „fanarióták”, és így tovább.

Igaz, ez inkább románellenességet és szerbellenességet jelent 1848 óta – az oroszellenesség mindig gyöngécske volt nálunk – , a „kisantant” a legmocskosabb szavak közé tartozik mindmáig, a Duna-medencei egyetértés (hogy a „Duna-konföderációról” ne is szóljunk) hazaárulás, a németbarátság meg nem – Merkelt is a „migránssimogatás” miatt utálják hazánkban, nem a német tőke európai szupremáciája miatt. (Nota bene, Magyarországon azokkal szemben, akik elnyomtak-megszálltak bennünket – törökök, osztrákok-németek, oroszok – nincs különösebb ellenszenv, ám azokkal szemben, akiket a mi uralkodó osztályunk és államunk nyomott el, diszkriminált – románok, szerbek, szlovákok, cigányok, zsidók – annál inkább.)

De most a liberális antiputyinizmus fölhasználásával (és senkinek ne legyenek kétségei: a putyini autokrácia szörnyű, ám elsősorban az orosz népnek szörnyű, akármiféle cselszövényekkel okoz zavart Putyin külföldön) sikerülhet az „európaiságnak” olyan nacionalista árnyalatot adni, amely elfogadhatóvá teszi azok szemében, akiknek „Európa” túl liberális és túl szociális, túl feminista és nem eléggé rasszista. (Habár a Kettős Mérce olvasói jól tudják, hogy mennyire rasszista és sovén valójában.)

Ráadásul beilleszkedik a Fidesz-KDNP és a Jobbik által befolyásolt közvélekedés „szellemébe”, amely szerint minden rossz külföldről és csakis külföldről jön (vö. „civiltörvény”, Soros-mítosz, stb.) – radikalizálva avval, hogy tulajdonképpen a Fidesz-KDNP is „külföldről jön”, amennyiben Putyin és az orosz állam érdekeit „képviseli” nem részletezett és nem bizonyított módon. (A „Putyin/Soros” világkép legőrületesebb alkalmazását a nemzetközi sajtó a macedóniai konfliktus „elemzésében” hajtja végre – az, hogy a tét az albán nemzeti kisebbség egyenjogúsága, teljesen elsikkad; maga a szélsőjobboldali macedón kormány is a Soros-metaforát használja erőszakos akciói igazolására. Ennek a variánsa az „Európa-barát” és „oroszbarát” szavak idiotikus, ám hatásos ismételgetése.)

De ez is csak eszköz. Az eszmék „kultúraföldrajzi” artikulálása fölmenti a Momentum Mozgalmat a valóságos politikai állásfoglalás kínos terhe alól. Orbán akármennyire rokonszenvezik keleti autokratákkal (Putyin, Erdoğan, sőt: Duterte, Alijev, stb.), a jelenkori szabadságellenes, fajüldöző szélsőjobboldal nem „keleti” jelenség – és a hatása jobbra nyomja a nyugat-európai establishment vezetőit is, amint ezt Ausztriában, Hollandiában, sőt: Németországban láthatjuk – , hanem éppenséggel „európai”, hogy a kifulladóban lévő Trump-projektről meg ne feledkezzünk – , de az „orientalizmus” segítségével a MoMo azt mondhatja: a szegény és nem menő Oroszország snassz, az iPhone-nemzedék szemével nézve erre nem mehetünk, hanem – szegény jó Jürgen Habermas egykori, általa már nem emlegetett elképzelésének (Die nachholende Revolution, 1990) folklorizálódott verziója szerint – „utol kell érnünk Brüsszelt”, akármit jelent is ez: alighanem semmit.

Mi más ez, mint a rasszizmust „kulturalizmussal” helyettesítő mérsékelt nackóság fölelevenítése? Már a Kádár-kor végvonaglása idején a klasszikusan nyugatellenes, Révai Józseftől eredő és Király Istvántól gyakorolt későbolsevik nacionalizmus ellen a korszerű marxizmus eszközeivel küzdő antinacionalizmus áttért a nyugatbarát liberális nacionalizmusra. (Szemben a Momentum tudatlan föltételezésével, a hivatalos magyarországi baloldal mindig „nemzeti”, azaz: nacionalista volt – olyannyira, hogy amikor a magyar marxista történészek az 1970-es években kiábrándultak a „létező szocializmusból”, amit számukra Révai József hazánkban máig döntő [1956-ban is érvényesülő!], bár letagadott „nemzeti kommunista” hatása testesített meg tartalmilag, akkor a „szocializmussal” együtt a nekik vele egylényegű függetlenségi-kurucos nacionalizmussal is szakítottak, és fölfedezték a Szekfű Gyula-i habsburgiánus, reakciós „európaiságot”.) Ennek döntő dokumentuma Szűcs Jenő, az elsőrangú magyar történész döntő fontosságú – és szerintem kárhozatos – munkája, a Vázlat Európa három történeti régiójáról (1983) (igen: ezerkilencszáznyolcvanhárom!), amely nem a demokratikus ellenzéktől eredő, hanem az egykori establishment belsejéből kifejlődő, „a neolabanc történetírás” (Ránkitól, Hanáktól, stb., de alapjában Szekfűtől származó) orientalizmusának a közvetítésével kialakuló liberális nacionalizmusnak a kútfeje. Ez pedig a magyarországi liberalizmus mai értelmiségi közegében elhatározó jelentőségű – szemben az egykori kommunista, szociáldemokrata és népi baloldal dunai patriotizmusával, kelet-európai tudatosságával és (persze) antikapitalizmusával.

„Kelet” és „Nyugat” dögunalmas, terméketlen és hazug szembeállítása – amely legalább a reformkor óta mérgezi a magyar értelmiséget és az egymást követő, egyaránt kudarcos „reformnemzedékek” lelkét – föltámadt, az eddig legüresebb, leghamisabb formában. Tanúskodhatom, mennyire sikeresen. Az Orbán-propagandaszervek plakátját – „Állítsuk meg Brüsszelt!” – a budapesti metróban sok száz helyen ragasztották át, úgyhogy ehelyett mindenütt az „Állítsuk meg Moszkvát!” föliratok virítanak. Ennél alacsonyabb intellektuális szintre már nem lehet süllyeszteni a magyar politikát.

Természetesen nem Putyin „az oka” Magyarország szörnyű válságának, akármennyire jellemző, hogy a kormánykörök rokonszenveznek és együttműködnek vele. A Momentum megtakarítja mindazt a szellemi erőfeszítést, ami elmaradottságunk megértéséhez lenne szükséges, és – összhangban a magyar reakció általános karakterével – a KÜLFÖLD ÁTKOS BEFOLYÁSA címszó alatt foglalja össze a nemzeti bajokat. „Brüsszel”, „Moszkva”, „a New York-Tel Aviv tengely” itt egyremegy. Sikerült itt a korszerűség és a xenofóbia dialektikus egyesítése. Az orosz szegénység és korlátozottság bírálata mintha azt állítaná, hogy a szegénység, korlátozottság, elmaradottság: program. Pedig evvel azért még Orbánt se lehet vádolni. Ő egyeduralmat, önkényuralmat, szolgaságot ÉS fejlődést akar egyszerre. Még csak azt se lehet mondani, hogy ez képtelenség. Délkelet-Ázsia (Szingapúr, Tajvan, Kína, Dél-Korea, részben Japán) példája mutatja, hogy a kései kapitalizmusban is lehetséges a represszió és a gazdasági fejlődés együttese. Ez csak azokat a naiv balfékeket lepi meg, akik – valaminő ismeretlen okból – azt képzelik, hogy kapitalizmus és demokrácia összefügg. Mintha fasizmus sohase létezett volna. Mintha gyarmatosítás – és a vele egylényegű faji genocídium – sohase lett volna.

A reakció retorikája (vö. Albert O. Hirschman: The Rhetoric of Reaction: Perversion, Futility, Jeopardy, 1991) – minden változtatás csak ront a helyzeten, vagy hiábavaló, vagy veszedelmes – a modernséghez tartozik, és ugyanaz, mint volt mindig, de legalább 1945 óta. A dolog népszerűtlensége miatt a Momentum (meg senki, aki politikai sikerre vágyik) nem mondhatja, hogy vissza akarja állítani az Orbán alkotmányos puccsa (2010) előtti „rendszerváltási”-jogállami-joguralmi állapotot (természetesen megtisztított, kijavított formában), ezért csak a represszív-autoritárius „túlkapások” ellen kelt – a közvéleményben már jól megalapozott – hangulatot. De nem változ(tat)ást proponál, hanem „helyreállítást” (óvatosan) és alkalmazkodást a tetszetős nyugati, „európai” sztenderdhez. Ez a lényege a „se jobb, se bal” szintúgy patinásan reakciós retorikájának. Amikor Fekete-Győr András azt mondja a Neue Zürcher Zeitungnak (ez az interjú diadal a MoMónak: az NZZ a szolid európai nagytőke mérvadó lapja, nem akárkivel beszélget), hogy támogatja „mind a melegházasságot, mind a határvédelmet” (vagyis a menekülteket távol tartó Orbán-kerítést), akkor a komplex status quo keretében helyezi el pártját, de „új”, áramvonalas „hipszter patrióta” keretben; ráadásul kiváltja a közmegvetésnek örvendő KDNP tipikusan ostoba reakcióját („meleglobbi” és hasonlók), amely csak erősíti a pozícióját. Egyben a puha migrációellenességgel vonzza a kénytelenségből a Jobbik mellé állt, de ott azért feszengő, szalonrasszista és/de neoliberális polgári, fiatal választókat.

Félreértés ne essék: én nem várom el a Momentum típusú, alapjában jobboldali pártoktól, hogy megtagadják lényegüket. Csak annyit, hogy kifejezzék ezt a lényeget. Magyarán: hogy ne tévesszék meg báván jóhiszemű közönségüket. Hogy jöjjenek elő a farbával. (Farbe bekennen – színt vallani: ha érteni akarod a magyart, tudjál németül.)

De természetesen nem fognak.

Előnyük éppen ez: a dinamikus semmitmondás. A hivatkozás – ismét csak a korszellemnek megfelelően – a lokálisra: politikájuk majd úgy alakul, hogy megkérdezik (a saját nemzeti konzultációjuk keretében) a helyi fókuszcsoportokat, hogy mit tartanak érdekesnek, célravezetőnek, népszerűnek, helyénvalónak. Az apolitikus politizálás. (Amelyet tévesen tulajdonítanak a régi demokratikus ellenzéknek: ott a meghatározó tendencia nem Havel és Konrád apolitizmusa volt, hanem Szaharov, Orlov, a KOR [a lengyelországi Munkásvédő Bizottság] és a Beszélő emberi jogi és népbarát, szociális, demokratikus és liberális programja.) Jogkiterjesztés vagy privilégium? Pluralizmus vagy autokrácia? Jogállam vagy „fejlesztő” diktatúra? Jogegyenlőség vagy rasszizmus/szexizmus? Ezek még a polgári politikában is valóságos dilemmák – márpedig sokan közülünk már túl vannak a polgári demokratizmuson és liberalizmuson, de olyan burzsoá párttal szemben, mint a Momentum, nyilván nem lépünk föl irreális igényekkel. (Válaszként persze nyilván progresszív közhelyeket nevezne meg a MoMo azért, hogy baloldali olvasókat is megnyerjen magának, bár a legtalpraesettebb válasz a hallgatás volna.)

De tragikusnak tartjuk, hogy egyre többen – s köztük számunkra rokonszenves személyek és csoportok – ezt a tartalmatlan nihilt fogják kiútként fölfogni és támogatni abban a súlyos krízisben, amelybe Orbán Viktor és klikkje döntötte Magyarországot. Nem orvosszer erre a válságra a Momentum, hanem a válság egyik tünete

Sokra fogja vinni – éppen ezért.

Nem tagadható, hogy a Momentumba sok tehetség, tenni akarás és dinamizmus szorult. Magához vonzza ma a reménytelenek reményét. Egészen biztos, hogy ha tisztességes lenne és őszinte, sok szavazatot vesztene. Taktikája kitűnő. Retorikája és stílusa pompásan eltalált. Kis szerencsével eldöntheti a következő országgyűlési választások sorsát.

Sikere lesz.

Sikere van.

Egyáltalán nem kételkedem benne, hogy a Momentum alapítói önzetlenül, lelkesen, áldozatkészen és jó szándékkal álltak össze – többen jövedelmező és „jövős” nyugati állásokat, „munkákat” föladva – azért, hogy segítsenek szegény hazánkon, megelégelve a parlamenti ellenzék tehetetlenségét és nívótlanságát. Nem kétséges, mennyire undorodnak az Orbán-rezsim vidékies, korlátolt brutalitásától és végsőkig dekadens züllöttségétől, felelőtlenségétől és szabadságellenességétől. A Momentum a konvencionális erkölcs szemszögéből nézve – legalábbis egyelőre még – feddhetetlen, s nem lehetetlen, hogy az is marad. Ugyanakkor a modern demokratikus konszenzusnak a legélesebben ellentmond avval, hogy titkolja céljait, rejtegeti alapgondolatait (ha vannak, ami nem biztos) – nem konspiratív, hanem szavazatgyűjtő-népszerűségi megfontolásokból. Az égvilágon mindent meg akar vitatni a nyilvánosság előtt, kivéve saját „értékpreferenciáit”, „célkitűzéseit” (ezek a terminusok elméletileg hibásak, félrevezetők, zavarosak, de legalább közérthetőek a maguk lágy ruganyosságában: ezért teszem őket idézőjelbe). Ezeket a „néptől” kívánják „begyűjteni”, a lokális problémák úgyszintén helyi megközelítéséből óhajtanak kiindulni. Irtózom a „populista” kifejezéstől, amelyet ráhúznak mindenfélére, amire nem illik, pl. Orbánra, aki a „populista” egyenes ellentéte (vö. TGM: „Populizmus és elitizmus”, Élet és Irodalom, 2005. december 25., TGM: Populizmus nincsMystery of populism finally unveiled), de ez a szó klasszikus értelmében vett populista stratégia. S mint mindig, a „volonté de tous” harca a „volonté générale”-lal (a „mindenki akaratáé” az „általános akarattal”: Rousseau).

Azonban esetleg a „volonté de tous”-t úgy kell olvasni: „hidden agenda”. S talán az „agenda” nem is rejtett, hanem: nincs. A nálunk „értelmiségnek” és „polgárságnak” eufemizált alkalmazotti középosztály (magántisztviselők, menedzserek, bedolgozó mikrovállalkozók, hivatalnokok, kémek, tanárok, rendőrtisztek, mérnökök, szakértők, ügyvédbojtárok, marketinges és reklámszakemberek, szórakoztatóipari és médiamunkások, egyetemi-kutatóintézeti bürokraták, NGO-bürokraták, stb., stb.) semlegessége az osztálykonfliktusban (enyhe elhajlással az uralkodó osztály és a későkapitalista polgári állam ideáltípusa, az EU felé), a gouvernementalité (Foucault) adott alakzatai iránti elvont vonzalom áldozata. A médiakommunikációs logikában ez mint a „szabad”, „laza” fiatalság jelenik meg, szép, vonzó, jövőorientált: a pesti srácok.

A „Nyugat” a fölvilágosodás óta („vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, ami a Momentum esetében az Emmanuel Macron típusú se hús, se hal, ilyen-olyan-amolyan „centrista-progresszív” kontrapolitikát jelenti) – szemben „Pusztaszerrel” és „Mucsával”, a populus Werbőczyanus parlagiasságával, a „bunkókráciával” (ez XIX. századi terminus, és eredetileg a bunkóval hadonászó kortesekre vonatkozott a csaló álparlamentarizmus dicső szabadelvű korában) – , akárcsak a „fiatalság” és az „újdonság”, a „neológia”, a haladás és a változás (a change you can believe in) szinonimája volt az elmaradott Kelet-Európában, kivéve 1945-1947 Szekfű és Bibó szerint forradalmi epizódját. De ez a jelkép egyre üresebb, amiről nem a MoMo tehet. Az újdonság nem új: egynegyed évezredes.

Igen, az orbáni Magyarország mély válságából van kiút. Kiút a semmibe.

[1] A középosztályi (polgári) fiatalság mozgalmairól eddig főleg csak a jobboldali ellenzéki Magyar Nemzet próbált képet alkotni Árva László és Puzsér Róbert érdekes cikkeiben. A szerzőket – elég jó megfigyeléseik mellett – megtéveszti a magyarországi publicisztika egyik lassan elmérgesedő patológiája: a neoliberális (jobboldali) politika és a fogyasztói hedonizmus, a nagyvárosi életstílusok összekeverése egymással, illetve összekeverése hol a klasszikus (nem neokononzervatív) liberalizmussal, illetve – még képtelenebb módon – a marxista baloldallal. (A sokat használt „neomarxista” terminus értelmetlen: nem létező tényt jelöl. Nincsenek neomarxisták, csak marxisták.) Ezt a problémát már 2004-ben kielégítően tisztáztam a Népszabadságban. Mindhiába. Magyarországon makacsul „baloldal”-nak nevezik az Orbán-rezsimmel szembenálló nem fasiszta eredetű ellenzéket, és ebből megoldhatatlan intellektuális problémák fakadnak. Így lehet „marxistának” vagy – az alt-right mintájára – „kulturális marxistának” nevezni a piaci kapitalizmus ortodox híveit. Evvel egyszerre (és ennek ellentmondva) „marxistának” és „kommunistának” nevezik az egyenlőség és újraelosztás híveit, akik között vannak posztmarxista szociáldemokraták és baloldali liberálisok, a (nép)jóléti állam állam polgári baloldali hívei, mint pl. ma nálunk Pogátsa Zoltán vagy (bizonytalanabbul) Botka László. (Vö. TGM: „Kinek fizessenek a gazdagok?”, Magyar Narancs, 2017. március 30.) A fogalomzavar miatt a magyarországi közírás képtelen elhelyezni és megérteni akár a legegyszerűbb politikai jelenségeket is, ami minimális követelmény. Újra és újra beleütközünk abba az abszurdumba, hogy a kommunistaellenes ideológia negatív bugyrába akarnak mindenáron gyömöszölni mindent, ami nem tetszik, ha illik oda, ha nem. Ha valaki nem tudja, hogy a „marxista” címke minimálisan azt jelenti, hogy a vele megjelölt illető antikapitalista és polgárellenes, akkor mit tud? (Pedig itt értelmes emberekről beszélünk.) A „posztmodern marketing” frázis megfelelőbb, de mégse kielégítő, mert homályban hagyja azt, hogy a marketing mit is akar eladni voltaképpen. (A politikai válság előtti európai status quót mint újdonságot.)

[2] Az SZKP XX. kongresszusa (1956 utáni) antikommunizmus valóságáról a magyarországi közvéleménynek a tulajdonképpen már az 1980-as évek elejétől folyó (és a szovjet tömb állampártjainak az új baloldal elleni propagandájára visszahajló) agymosás következtében halvány fogalma se lehet. Előre tudható, hogy hiábavalóan, de fölhívom a figyelmet egy kiváló és rövid összefoglalásra: Franck Gaudichaud: „A Kondorkeselyű árnyéka”, Eszmélet 113 (2017. tavasz), 150-175: csak Latin-Amerikában mintegy ötvenezer emeber meggyilkolásáról, harmincötezer ember „eltűnéséről” és négyszázezer ember bebörtönzéséről beszélünk. (Görögország, Indonézia, Kurdisztán, stb., itt szóba se kerül.)

Eredeti cikk: http://kettosmerce.blog.hu/2017/05/07/tgm_pesti_sracok

 

Add comment


Security code
Refresh