Búcsú Obamától


Mával befejezte két elnöki ciklusát az Egyesült Államok első színes bőrű elnöke. Már a legutóbbi kampány során is számos értékelés született Obama elnöki teljesítményének értékeléséről, ezért ez a rövid írás nem ezeknek a mérlegeléseknek a sorába akar beállni, hanem inkább arról szól, hogy miért érzünk csalódást a baloldalon, amikor erre az időszakra visszatekintünk, és mi az a mégis meglévő remény, amelyet az akkori és a mostani kampány eseményei táplálnak.

Obama


Azt ma sem lehet tagadni, hogy a legszélesebb értelemben vett baloldali körökben örömet, sokakban egyenesen eufóriát ébresztett, amikor a 2008-as elnökválasztást (és ne feledjük: a világválság legelső heteit) követően Bush régen várt távozása bizonyossággá vált. Az ifjabb Bush „elmútnyócéve” után – némi túlzással - alighanem szinte mindegy volt, ki kerül a helyére, csak ne legyen köze sem hozzá, sem a pártjához. A republikánus „elefánt” nem csupán a külpolitika „porcelánboltjában” tört-zúzott, de a világválsággal feltette a koronát a neokonzervatív-neoliberális rendszer folyamatosan érlelődő globális csődjére.
Az a tény, hogy Amerika – ahol fél évszázaddal korábban még a Ku-Klux-Klan garázdálkodhatott – megválasztotta első színes bőrű elnökét, sőt, az a tény, hogy Obama Hillary Clinton ellenében lett elnökjelölt, világszerte komoly pozitív hatást gyakorolt. A baloldali választók azonban Amerikán kívül akkor sem táplálhattak indokolatlan illúziókat. Bár maga a tény, hogy Obama elnök lehetett, bizonyította az amerikai demokrácia erejét, de azt is, hogy a fiatal „facebook-os” korosztály mellett elnyerte a demokrata pártelit, a liberális establishment támogatását is. Ennek pedig akkor is integráns része volt az a korporációs nagyvállalati kör, amely csak olyan jelölt mögé áll oda, akit kézben tud tartani. Vagyis Obama csak akkor lehetett elnök, ha ez a kör biztos lehetett abban, hogy az új adminisztráció nem fog semmiféle, a rendszer alapjait a legkisebb mértékben érintő változással próbálkozni. Az előzetes ígéretek közül a legnagyobb jelentőségűnek az állami egészségbiztosítási rendszer tervezett átalakítása ígérkezett, ami magyar szempontból azért is érdekes volt, mert Magyarországon alig sikerült megakadályozni egy ellentétes irányú, privatizációs kísérletet, amelyet az akkori, önmagát „balliberálisnak” nevező kormányzat próbált erőszakolni. Az a kormányzat, amely a Bush-éra háborús kalandjaihoz is támogatólag viszonyult... Fontos tény volt, hogy az Egyesült Államok választóinak többsége egyértelműen szemben áll az addigi kormányzat politikájának gyakorlatilag minden elemével, és ebben a választói csoportban igen magas a fiatal korosztályok aránya – valójában Obama sikerében ezt láttuk az igazán bíztató elemnek, mert az, hogy mit és hogyan tud megvalósítani az ígéretekből, nem az ő személyén múlt és múlhatott. Maga az amerikai politikai rendszer közel sem ad teljhatalmat az elnöknek: erős korlátokat jelent a kongresszus és a Legfelsőbb Bíróság; bár 2008-ban a „földcsuszamlás” a kongresszus mindkét házában többséget biztosított Obamának, a Legfelsőbb Bíróság többségét republikánus elnökök nevezték ki. De minden formális elemtől eltekintve is, józan megfigyelő aligha hihetett abban, hogy Obama – még ha akarna is – forradalmi változások elindítója lehet. A vele kapcsolatos nagy várakozások az egészségbiztosítási reform, a háborús színterekről való fokozatos visszavonulás, az uniós szövetségesekkel való konstruktív együttműködés, az USA ökopolitikai közönyének megszüntetése, a válságot előidéző pénzügyi körök legalább részleges megfékezése, és a harmadik világ országaihoz fűződő kapcsolatok korrekt alapokra helyezése köré csoportosultak.
Valószínűleg az első gyors bíztató intézkedések vezettek oda is, hogy 2009-ben, teljesen megalapozatlanul kapott Nobel-békedíjat, bár ennek a díjnak az odaítélésében szinte rendszeres a hibás döntés (elég az EU 2012-es díját említeni, amikor egyes vezető uniós tagállamok vettek részt durva agressziókban). Már ebben az évben megtörtént az első gyanús esemény: a Zelaya hondurasi elnök elleni államcsíny. Ehhez Obama és a kormány kétértelmű módon viszonyult, holott a puccs nyilvánvalóan a Bush-érában az amerikai befolyást sikerrel lazító latin-amerikai kormányok egyike ellen irányult. Az amerikai külpolitika mindamellett Obama első ciklusa idején valóban jelentős előrelépést tett a globális feszültség csökkentése érdekében, amíg a 2011-es „arab tavasz” váratlanul meg nem keverte a globális kártyákat. Ezt követően – ahol lehetett – igyekeztek „ráülni” a forradalmakra, és azokat olyan irányban befolyásolni, ami kedvező volt a Nyugat számára. Ennek káros következményei máig érezhetők, elsősorban a líbiai és jemeni káoszban, de szinte minden arab államban, mivel Tunézia kivételével valódi demokratikus átalakulás sehol nem történt. Obama második ciklusa idején pedig felerősödött a konzervatív, reakciós demokrata establishment nyomása, ami elsősorban az Oroszországgal szembeni konfliktuskeresésben jelent meg, a legkirívóbb módon Ukrajnában, ahol amerikai beavatkozás akadályozta meg Janukovics békés, fokozatos eltávolítását, az eredmény pedig egy ugyanolyan oligarchikus rendszer létrejötte, mint Janukovicsé volt, tetézve a Krím-félsziget elcsatolásával és a keleti, orosz többségű területek exlex helyzetével. Több esetben a latin-amerikai jobboldali hullám mögött is ott látható az amerikai nyomás. Mindezt valószínűleg indokolatlan kizárólag a távozó elnök nyakába varrni, aki több esetben – például a Kubával való kapcsolatok helyreállításának elkezdésével – jelét adta annak, hogy normális külkapcsolatokra törekszik, és végre felsorakoztatta az USA-t az ökológiai katasztrófa veszélyét elismerő országok közé. Obama azonban foglya maradt a korporációk elitjének, amelyet elsősorban a TTIP érdekében kifejtett aktivitása is mutat. Ez a szabadkereskedelmi egyezmény (a már aláírt TPP-vel együtt) kifejezetten az amerikai és egyéb multinacionális monopóliumok érdekeit szolgálja, és magában az USA-ban is egyre népszerűtlenebb; nem véletlen, hogy Donald Trump kampányában célba is vette ezeket – természetesen más szemszögből... Mindent összevetve, a 2008-as nagy ígéretből csalódás lett Obama második periódusának végére, amelyet még külön megkeserít, hogy ez a kudarcos politika hozzájárult egy olyan elnökjelöltnek a Fehér Házba jutásához, akitől elsősorban rombolás várható, a legtehetősebb rétegek politikájának képviselete, annak a kevés eredménynek a tönkretétele, amely úgy-ahogy megvalósult Obama elnöksége alatt.
Nem véletlen, hogy a legcsalódottabbak az Egyesült Államok lakosságának azok a fiataljai, akiknek előző nemzedéke közel egy évtizeddel ezelőtt annyira bízott Obamában. Emlékeztetünk rá, hogy a demokraták eredeti elnökjelöltje akkor is Hillary Clinton volt. Csak a kampány során változtatott taktikát a demokrata párti gépezet, karolta fel, és nyelte le Obamát, aki a közösségi hálózatokon való megjelenésével dinamikus, fiatalos lendületet adott a kampánynak, anélkül, hogy olyan ígéretekkel állt volna elő, amelyeknek már az említésétől is borsódzik az amerikai üzleti körök háta. Az új egészségbiztosítás ígérete, valamint a Bush által lenullázott republikánusok együttesen biztosították Obama sikerét, akit ott és akkor nem az establishment jelöltjeként érzékeltünk, bár nem lehettek illúzióink afelől, hogy ez az establishment korlátozza mozgásterét, amelyet később tovább szűkített az ellenzéki többségű kongresszus.
A 2016-os kampányban ezek a fiatalok Bernie Sandersben találták meg saját jelöltjüket. Sanders azonban a mégoly mérsékelt, szociáldemokrata retorikájával is sok volt ezeknek a köröknek. A legpiszkosabb trükköket, csalásokat is igénybe vették, hogy megakadályozzák a demokrata párt jelöltségének elnyerésében. Most azonban a másik oldal is kitermelte a maga „anti-establishment” jelöltjét, populista szónoklataival és provincializmusával együtt. Kiderült, hogy Hillary Clinton még egy ilyen – minden politikai logikát fejre állító – jelölttel szemben sem nyerő alternatíva.
A világ meglehetősen tanácstalanul várja, mi következik a Trump-korszakban. Igazán megrázó változásra aligha lehet számítani. Maga Trump is ugyanolyan milliárdos, mint az általa bírált establishment tagjainak jelentős része. Populista szólamokkal, néhány protekcionista intézkedéssel próbálkozhat, de az Egyesült Államok politikáját igazán nem ő fogja meghatározni. Sajnos, az amerikai választók többsége nem tud – immár évszázados – tapasztalataiból okulni, és kilépni a kétpárti logikából. Halovány reményt azok a fiatalok adhatnak, akik most Sanders, nyolc éve pedig Obama híveiként jelentek meg – bár az amerikai politikai gépezet, és a mindennapi élet kényszerei nyilván sokukat fel fogják szippantani és beillesztik az amerikai szavazók többségébe. A legutóbbi kampány pozitívuma mégis az volt, hogy Bernie Sandersnek köszönhetően végre megjelenhetett egy olyan nyelvezet, amely hosszú évtizedek, a hidegháború kezdete óta tabunak számított Amerikában. Obamától – nem jelentéktelen – csalódással búcsúzva abban bízhatunk, hogy ez a jelenség nem marad gyorsan múló tünemény. Az Egyesült Államok ugyanis túlzottan is fontos ország ahhoz, hogy egy másfajta világot nélküle, vagy ellenére meg lehessen valósítani.

Add comment


Security code
Refresh