Voltairnet, 2016. 11. 29.

A nyugati médiák képtelenek megmagyarázni a "bonyolult Keletet" megrázó háborúkat, ugyanis nem hajlandók elemzéseiket regionális szintre vinni. Ahelyett, hogy arról vitáznának, hogy a szíriai események vajon forradalom, polgárháború vagy agresszió, Thierry Meyssan az alábbi cikkben a kurdok példáján egy egészen más szempontú tényállást mutat be.

Salih Muslim
A szír kurdok vezetője, Salih Muslim, aki korábban Erdoğan elnökkel kollaborált, s részben felelős közössége kudarcáért. Ma próbálja magát mentegetni, miután Ankara vizsgálati fogságba helyezte.

A nyugati médiák a Közel-Kelet eseményeivel országról országra eltérően foglalkoznak. A régió történelmét nagyrészt nem ismerő olvasóikat ez nem lepi meg, de így képtelenek megérteni az "örök háborúban álló, bonyolult Keletet".

Azonban a Közel-Keletet egyáltalán nem lehet például Európához hasonlítani, sokkal inkább Afrikához, mivel határait nem földrajzi adottságokra alapozták, hanem a gyarmatosító hatalmak megállapodásaira. Az elmúlt évszázadban a Közel-Kelet államai azon munkálkodtak, hogy népességükből igazi népeket formáljanak, azonban ez csupán Egyiptomnak, Szíriának és Iraknak sikerült.

Az elmúlt öt évben a nyugati sajtó ún. "demokratikus forradalomról" beszélt Tunéziában, Egyiptomban és Szíriában, míg Bahreinben, Libanonban és Jemenben ún. "iráni beavatkozásról", Irakban pedig "terrorizmusról". Ezzel szemben az ottani erők – az Öböl-menti olajdiktatúráktól eltekintve – az események ilyen szemléletét elutasítják és egy teljesen más, regionális értelmezést mutatnak be.

Nézzük például a kurdok helyzetét. Persze, éppúgy vehetnénk példaként a Daesh, azaz az Iszlám Állam helyzetét is, de ez a példa a nyugati olvasó számára még nehezebben lenne értelmezhető.

A nyugati sajtó szerint Irakban a kurdok egy föderális rendszeren belül az Egyesült Államok jóvoltából szerencsésen létrehozott csaknem teljes autonómiát élvezhetnek, valójában boldogan élhetnek. Szíriában viszont nem csupán az Asszad család alavita diktatúrája, hanem a Daesh szélsőséges szunnitái ellen is harcolniuk kell. Törökországban pedig rendkívüli módon elnyomják őket. Mivel egyetlen népet alkotnak, Szíriában joggal tarthatnak igényt egy független államra, Törökországban azonban nem tehetik meg ugyanezt.

Azonban a kurdok számára a valóság egészen másképpen fest.

A kurdoknak közös a kultúrájuk, de nem beszélik ugyanazt a nyelvet és nem ugyanaz a történelmük. Egyszerűbben kifejezve: miközben a hidegháború idején az irakiak Amerika-barátok voltak, a törökországiak és a szíriaiak a Szovjetunió pártján álltak. Mivel az Amerikai Egyesült Államokat nyugtalanította a törökországiak erős szovjet-barátsága, először a kurdok Németországba emigrálását szervezték meg – ezzel elejét vették annak a kockázatát is, hogy Törökország esetleg szakítson a NATO-val – majd később erősen támogatták a PKK-befolyáshoz tartozó kurdok elnyomását. A 80-as évek polgárháborús időszaka alatt vezetőjükkel Abdullah Öcalan-nal, együtt többszázezer kurd menekült Szíriába, és ott menedékre leltek, majd 2011-ben a szír állampolgárságot is megkapták.

De visszatérve a lényegre. Senki sem beszélt a kurdkérdésről az első szír háború idején, vagyis akkor, amikor ki akarták terjeszteni az "arab tavaszt", amelyet már a "4. generációs" technika bevetésével vívtak. Minden a második szír háborúval kezdődött, amikor Párizsban, az önmagukat "Szíria barátainak" nevező csoport konferenciát rendezett 2012 júliusában.

A NATO-államok kormányfőinek nyilatkozataiból feltételezni lehetett, hogy a Szíriai Arab Köztársaság hamarosan megdönthető és hatalomra kerülhet a Muszlim Testvériség, ahogyan az Tunéziában, Líbiában és Egyiptomban sikeredett. Törökország ezért a Szíria északi részén lévő lakosságot arra bíztatta, hogy menjenek át hozzájuk, hogy a "forradalom" zűrzavarát így elkerülhessék. Szeptemberben Veysel Dale személyében kineveztek egy "walit", azaz egy török prefektust. A wali egyébként az oszmán birodalomra utaló fogalom, így emlékeztet a szultán korának elnyomására. A wali, Erdoğan közvetlen felügyelete mellett, osztja el az olaj-diktatúrákból származó többmilliárd dollárt a "menekülteknek".

Akkoriban mindenki észrevette, hogy ezzel Szíriát gyengítik, de senki nem értette a lakosság kivándorlásának motívumait. Pedig kicsit korábban, az amerikai ENSZ-követhez, Samantha Power-hez közelálló személy, Kelly M. Greenhill tudományos cikket írt "A migráció stratégiai tervezése, mint háborús eszköz" címmeli, ami figyelmet kelthetett volna. Törökország új városnegyedeket épített, hogy a szíreket elhelyezze, de végül ezeket különös módon nem bocsátotta rendelkezésükre. Még ma is üresen állnak. Ankara elkezdte a menekülteket politikai nézeteik alapján szétválogatni, és továbbra is vagy menekülttáborokban tartotta őket, ahol katonai kiképzést kaptak mielőtt hazaküldte volna őket harcolni, vagy engedte, hogy összekeveredjenek és beolvadjanak a saját lakosságába – ez esetben alacsony bérű munkásokként zsákmányolhatta ki őket.

Szíria északi részén a lakosság főként keresztény, kurd és türkmén volt. Főként ez utóbbiak menekültek Törökországba, ahol a "szürke farkasok" vették kezelésbe őket, azaz egy 1968-ban a NATO megbízására létrehozott fasiszta milícia. Damaszkusz pedig keresztény és kurd milíciákat állított fel az északi szír területek biztonságának biztosítására. Két évig minden kurd a Szíriai Arab Köztársaság parancsnoksága alatt harcolt.

Egyikük, a szír kurd Salih Muslim, elárulta Abdullah Öcalan-t, a PKK alapító-vezérét, és kurd testvéreit, amikor ismét Törökországgal kezdett együttműködni, jóllehet azok családja egy részét az 1980-as években lemészárolták. 2014. október 31-én titokban találkozott Erdoğan és Hollande elnökökkel az Elysée-palotában, és egyezséget kötött velük. Franciaország és Törökország kötelezettséget vállalt, hogy Szíria északi részén elismernek egy független államot, aminek elnöke ő lehet. Ellentételként neki meg kell "tisztítani" a terepet a keresztény lakosságtól, hasonló módon, ahogyan egy évszázada az akkori kurdok az oszmánok nevében mészárolták le a keresztényeket. Aztán be kell majd fogadnia a török PKK-tagokat erre a területre, miközben a szíriai szunnita menekültek cserében az ő törökországi helyükre mennek.

Ennek a tervnek hosszú a története. Ahmet Davutoğlu és francia kollégája, Alain Juppé dolgozták ki 2011-ben, még mielőtt a törökök beléptek volna a Líbia elleni háborúba, illetve a szíriai események előtt. A Pentagon méltatta ezt a tervet 2013 szeptemberében, amikor Robin Wright a New York Timesban nyilvánosságra hozta a jövőbeli állam térképét, valamint annak az államnak a térképét, ami a Daesh állama lehetne. Az előbbit természetesen "Kurdisztánnak" nevezték, jóllehet egyáltalán nem a történelmi Kurdisztán területére esik, ahogyan azt a King-Crane bizottság 1919-ben rögzítette, és amit a Sèvres konferencia 1920-ban elismert. A másik államot "Szunnisztánnak" nevezték el, és Irak, valamint Szíria határának két oldalán terül el, kettévágva a kínai "Selyem utat".

Ez a terv követi második Abdulhamid szultán, az ifjútörökök valamint az 1923-as lausanne-i szerződés céljait: megteremteni egy kizárólagosan szunnitákból álló Törökországot és minden más népességet elűzni vagy lemészárolni. Éppen ennek a tervnek a megakadályozása illetve azok elítélése –, akik az örmények és a pontius-i görögök (azaz a Görögországon kívüli görögök) lemészárlásával már elkezdték megvalósítani – érdekében hozta létre Raphaël Lemkins a "népirtás" fogalmát. A fogalmat ma alkalmazni lehetne Juppé és Hollande valamint Davutoğlu és Erdoğan urakra is.

De félreértés ne essék: amennyire Párizs és Ankara egy kizárólagosan szunnita Törökországot akar, a szunniták többsége éppennyire ellenzi ezt. Ez az oka, hogy mind Törökországban, mind a Daesh kalifátusában kegyetlen elnyomást tapasztalunk.

2015 júliusában Erdoğan kormánya merényletre bírta rá a Daesht a törökországi Suruç-ban, amelynek során mind kurdok, mind pedig helyi alaviták is meghaltak, akik nyíltan támogatták a Szíriai Arab Köztársaságot. A kormány ezzel az 1999-es fegyverszünetet hatályon kívül helyezte. Ugyanakkor megszakították a szír menekültek gondosan kiválasztott részének élelmezését. Ezzel elindult a fenti terv végrehajtása a török oldalon, és egyidejűleg megkezdődött az ország pokolba zuhanása.

Augusztusban Törökország nyomására a nincstelenné tett szírek menekülésre fogták az EU irányába. Októberben Salih Muslim emberei az asszír keresztény közösségeket támadták meg és megkísérelték iskoláikat erőszakosan kurd iskolákká átalakítani, miközben Törökországban Erdoğan AKP-je a kurd-barát HDP 128 irodáját bezáratta és több mint 300 kurd üzletet leromboltatott. Török különleges egységek több mint 2000 törökországi kurdot lemészároltak és Cizre valamint Silopi városok jó részét lerombolták. Olvasóink bizonyára követték ezeket az eseményeket, de a nyugati médiák nem foglalkoztak ezekkel, és csupán egy év múlva számoltak be Cizre és Silopi városok mártír sorsáról.

Salih Muslim, hogy feltölthesse a csapatait és növelje az elnyomást – Massud Barzani, az iraki kurdok "örökös" elnökének segítségével – elrendelte a kötelező fegyveres szolgálat bevezetését a fiatal szíriai kurdoknak. Erről sem adtak a nyugati médiák semmi hírt, hanem ezzel szemben Rojava állam megteremtésének romantikus meséjével szórakoztattak minket. A fiatal szírek azonban tömegesen fellázadtak és beléptek a szír hadseregbe.

2016 szeptemberében Erdoğan elnök bejelentette, hogy Törökország a szír menekültek azon részének állampolgárságot ad, akik az országban maradnak és a kizárólagosan szunnita Törökország tervét támogatják. Azokat a lakásokat kínálja nekik, amiket négy éve felépítettek és azóta üresen állnak.

A kollaboráns Salih Muslim kutyaszorítóba került saját ambíciói illetve a török testvérekkel szolidáris csapatai között és Ankara ellen fordult. Ezért novemberben elfogató parancsot adtak ki ellene. Miután Erdoğan elnök fogadta a NATO főtitkárát, nyomban bejelentette, hogy "újra tárgyalja" a lausanne-i egyezményt. Szeretne bekebelezni néhány görög szigetet, Észak-Ciprust, Szíria és Irak egy-egy részét és 2023-ra megteremteni a 17. Török-Mongol Birodalmat.

A török hadsereg már harapdálja Szíriát (Dzsarablusz) és Irakot (Baasika). Amikor az iraki miniszterelnök Haidar al-Abadi ez ellen a háborús cselekedet tiltakozott, Erdoğan elnök arrogánsan azt válaszolta, hogy nincs vele egy "szinten", és inkább "maradjon nyugton". Az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtti kérdésre már másodszor válaszolta a török nagykövet, egykor külügyminiszter, Feridun H. Sinirlioğlu, hogy országa a lakosság érdekében jár el, így Irak nem hivatkozhat a nemzetközi jogra, aminek jegyében panasszal sem élhet.

A harcmezőn végül három nem, hanem csak két fél harcolhat egymás ellen. A jelen háború egyrészt a lakosságot részekre szabdalni törekvő, és ezzel egyetlen közösség többiek feletti uralmát biztosítani szándékozó Törökország, másrészt a vegyes közösségek békéjét és egyenlőségét védelmező Szíriai Arab Köztársaság között folyik.

Ön, kedves olvasó, melyik táborhoz csatlakozik?

 

Fordította: Kleinheincz Ferenc

i “Strategic Engineered Migration as a Weapon of War”, Kelly M. Greenhill, Civil War Journal, Volume 10, Issue 1, July 2008.

Add comment


Security code
Refresh