THE STONE, 2017. július 5.

05stoneSub master768
Kevin Lamarque/Reuters

Az utóbbi néhány hónapban, amint egy Trump-kormány nyugtalanító kilátása nyugtalanító realitássá vált, elhatároztam, hogy felkeresem Noam Chomskyt, a filozófust, akinek az írása, beszéde és aktivitása több mint 50 éve egyedülálló betekintést ad az amerikai és a globális politikai rendszerbe és kihívást intéz ellene. Az itt megjelenő társalgásunk e-mail küldemények sorozataként valósult meg az utóbbi két hónapban. Noha Chomsky professzor rendkívül elfoglalt volt, a múltbeli intellektuális cserénk miatt szívélyesen időt adott erre az interjúra.

Ő számos sikeres politikai mű szerzője, amelyeket a nyelvek tucatjaira fordítottak le. Újabb könyvei között vannak:”Hegemónia vagy túlélés”, “Kudarcos Államok”, “Remények és kilátások”, “Az emberi faj urai”, “Ki kormányozza a világot?” (“Hegemony or Survival,” “Failed States,” “Hopes and Prospects,” “Masters of Mankind”, “Who Rules the World?”). A Massachusetts Institute of Technology professzor emeritusa 1976 óta.

— George Yancy

George Yancy: Az “igazság utáni” (post-truth) politikai pillanatra és a növekvő autoriterségre tekintve, amelynek tanúi vagyunk Trump elnöksége alatt, mit gondol, milyen nyilvános szerepet játszhat a hivatásos filozófia e helyzet kritikus vizsgálatában?

Noam Chomsky: Kissé óvatosnak kell lennünk, hogy ne próbáljunk atombombával szúnyogot ölni. A “poszt-igazság” pillanatát illetően a teljesítmények annyira végletesen abszurdak, hogy a legjobb megfelelő válasz a kinevetés lehet. Például, Stephen Colbert legutóbbi kommentárja az apropó: Amikor Észak Carolina republikánus törvényhozása azzal válaszolt egy tudományos tanulmányra, amely a tengerszint fenyegető emelkedését jósolta, hogy megtiltotta az állami és helyi ügynökségeknek szabályzatok vagy tervezési dokumentumok kidolgozását a probléma kezelésére, Colbert így reagált: “Ez egy ragyogó megoldás. Ha a tudományod olyan eredményt hoz, amely neked nem tetszik, hozz olyan törvényt, amely kimondja, hogy az eredmény törvénytelen. A probléma így megoldódik.”

Egészen általánosan, így foglalkozik a Trump-kormány a szervezett emberi élet túlélésének valóban egzisztenciális fenyegetésével: tiltják a szabályozást, sőt a kutatást és a környezeti veszélyek tárgyalását is, és a lehető leggyorsabban rohannak a szakadék felé (a rövid távú profit és a hatalom érdekében).

G.Y.: E vonatkozásban a trumpizmust kissé öngyilkosnak találom.

N.C.: Persze, kinevetni nem elég. Foglalkozni szükséges azoknak a gondjaival és hiedelmeivel, akiket csalással becsapnak, vagy akik más okokból nem ismerik fel e témák természetét és jelentőségét. Ha filozófia alatt az érvelő és gondolkodó elemzést értjük, úgy az kezelheti a pillanatot, noha nem “alternatív tények” szembeállításával, hanem annak az elemzésével és tisztázásával, ami kockán forog, bármi is a téma. Ezen túl, ami szükséges, az az akció: sürgető és célra törő, sok, számunkra lehetséges módon.

G.Y.: Amikor filozófushallgató voltam a Pittsburghi Egyetemen, ahol analitikus tradíció szerint képeztek minket, nekem nem volt világos, hogy mit jelent a filozófia a fogalmak tisztázásán túl. Mégis a marxi állásponton voltam, hogy a filozófia meg tudja változtatni a világot. Milyen gondolatai vannak erről?

N.C.: Nem tudom pontosan, mire gondolt Marx, amikor azt írta, hogy “a filozófusok eddig csak különböző módon értelmezték a világot; a cél azt megváltoztatni”. Úgy értette, hogy a filozófia meg tudja változtatni a világot, vagy, hogy a filozófusoknak a világ megváltoztatásának magasabb prioritása felé kell fordulniuk? Az előbbi esetén ő feltehetően széles értelemben értette a filozófiát, benne a társadalmi rend elemzésével és az eszmékkel arról, miért és hogyan kell azt megváltoztatni. Ebben a széles értelemben a filozófia játszhat szerepet, valóban lényegeset, a világ megváltoztatásában, és a filozófusok, beleértve az analitikus tradíciót, tettek ilyen erőfeszítést a filozófiai munkájukban valamint aktivista életükben – egy prominens példát említve Bertrand Russell.

G.Y.: Igen. Russell filozófus és köz-intellektuel volt. Ilyen értelemben, hogyan írja le önmagát?

N.C.: Őszintén, valóban nem gondolkoztam ezen. Olyan munkát és tevékenységeket folytattam, amelyek nekem fontosnak és kihívásnak tűntek. Ezek egy része e kategóriákba esik, mint rendszerint értik.

G.Y.: Vannak idők, amikor az emberi szenvedés puszta nagysága elviselhetetlennek érződik. Mint valaki, aki oly sokat mond a szenvedésről a világban, hogyan képes ennek tanúja lenni és mégis fenntartani az erőt tovább haladni?

N.C.: Ennek tanúja lenni kellően motivál a folytatásra. És semmi sem inspirálóbb, mint látni, ahogyan a szegény és szenvedő emberek, akik összehasonlíthatatlanul rosszabb körülmények között élnek, mint amilyeneket mi viselünk el, nyugodtan és szerényen folytatják a bátor és elkötelezett harcot az igazságért és a méltóságért.

G.Y.: Ha fel kellene sorolnia a Trump-rezsim alatt szükséges politikai akciók két-három formáját, mik lennének ezek? Azért kérdem ezt, mert a pillanatunk oly hihetetlenül reménytelennek és represszívnek érződik.

N.C.: Nem hiszem, hogy a dolgok egészen ily sötétek lennének. Vegyük Bernie Sanders kampányának a sikerét, a 2016-os választás legfigyelemreméltóbb vonását. Végül is, nem annyira meglepő, hogy egy milliárdos showman-nek kiterjedt médiatámogatással (benne a liberális médiával, amelyet elbűvölt az ő furcsa magatartása és az elérhető reklámbevétel) meg kellett nyernie az ultra-reakciós republikánus párt nevezését.

A Sanders-kampány azonban drámaian szakított az USA politikai történelmének több mint egy évszázadával. Kiterjedt politikatudományi kutatás, nevezetesen Thomas Ferguson munkája, meggyőzően kimutatta, hogy a választásokat nagyon is vásárolják. Például, egyedül a kampánykiadás is figyelemreméltóan előre jelzi a választási sikert, és a politikai arénában a vállalati hatalom és a magánvagyon támogatása gyakorlatilag előfeltétele még a részvételnek is.

A Sanders-kampány megmutatta, hogy egy jelölt enyhén progresszív (alapjában New Deal) programmal nevezést, sőt talán választást nyerhetett volna a nagy pénzelők vagy minden médiatámogatás nélkül. Jó okkal feltételezhető, hogy Sanders megnyerte volna a nevezést, ha nem lettek volna az Obama-Clinton pártmenedzserek svindlijei. Sanders most nagy fölénnyel az ország legnépszerűbb politikai alakja.

A kampány által teremtett aktivitás kezd behatolni a választási politikába. Barack Obama alatt a demokrata párt a döntő helyi és állami szinteken jórészt összeomlott, de újjáépíthető és progresszív erővé tehető. Ez a New Deal örökségének az újjáélesztését és jócskán a túllépését jelentené, a munkásosztály elhagyása és Clintoni Új Demokratákká változtatása helyett. Ez utóbbi csoport többé-kevésbé arra hasonlít, amit mérsékelt republikánusoknak szoktak nevezni. Ez a kategória nagyjából eltűnt a két párt jobbra tolódásával a neoliberális időszakban.

Lehet, hogy az ilyen kilátások nem elérhetetlenek, és az elérésükre irányuló erőfeszítések éppen most kombinálhatók a sürgetően szükséges közvetlen aktivitással a republikánus kormányzat törvényhozási és végrehajtó akciói ellen, amelyeket gyakran a névlegesen hivatalban lévő alak handabandázása mögé rejtenek.

Ténylegesen sok módja van a küzdelemnek a Trump-projekt ellen, amely a világtól elszigetelt, félelmében falak mögé bújó Amerika teremtésére irányul, miközben Paul Ryan stílusú belpolitikát folytat, amely a republikánus establishment legvadabb szárnyát képviseli.

G.Y.: Melyek az előttünk álló legsúlyosabb témák?

N.C.: A kezelendő legfontosabb témák a valóban létünket fenyegetők: a klímaváltozás és a nukleáris háború. Az elsőt illetően: A republikánus vezetés a maga ragyogó elszigeteltségében a világtól, majdnem egyhangúan a tisztességes túlélés esélyei felszámolásának szentelte magát. Ezek erős szavak, de nem túloznak. Helyi és állami szinten sokat lehet tenni a rosszindulatú projektjük ellen.

A nukleáris háborúról: Az akciók Szíriában és az orosz határnál olyan konfrontáció nagyon komoly veszélyével járnak, amely háborút szabadíthat el. Ez egy elképzelhetetlen kilátás.

Ezen felül, Trump folytatja a nukleáris erők korszerűsítésének Obama-féle programjait, ami rendkívül veszélyes. Mint nemrég megtudtuk, az USA korszerűsített nukleáris ereje komolyan károsítja a vékony szálat, amelyen a túlélés függ. A kérdéssel részletesen foglalkozik egy kritikusan fontos cikk az Atomtudósok Közlönyének márciusi számában, amelynek a címoldalon kellene lennie és maradnia. A szerzők, nagyra becsült elemzők, megállapítják, hogy a nukleáris fegyverek korszerűsítési programja megnövelte “az USA meglévő ballisztikus rakétaerőinek a pusztító erejét durván a háromszorosára – és ez pontosan a várható eredménnyel jár, ha egy nukleáris fegyverzetű állam azt tervezi, hogy képessé válik megharcolni és megnyerni egy nukleáris háborút, lefegyverezve az ellenséget egy meglepetésszerű első csapással.”

Ennek a jelentősége világos. Azt jelenti, hogy a válság egy pillanatában, amiből túl sok is van, az orosz katonai tervezők arra következtethetnek, hogy elrettentő erő hiányában a túlélés egyetlen reménye egy első csapás – ami mindannyiunknak a véget jelenti.

G.Y.: Ijesztő minden élőnek.

N.C.: Ilyen esetekben a polgárok akciója nagyon veszélyes programokat tud visszafordítani. Washingtonra is nyomást tud gyakorolni, hogy vizsgáljon diplomáciai változatokat – ilyenek elérhetők – a közel reflexszerű, erőhöz és kényszerítéshez folyamodás helyett más területeken, így Észak Korea és Irán esetében.

G.Y.: Noam, továbbra is elkötelezetten bírálod az igazságtalanságok széles tartományát. Mi az, ami motiválja a társadalmi igazság iránti érzékedet? Vannak valamilyen vallási motivációk, amelyek keretet szabnak az ilyen munkádnak? Ha nincsenek, miért?

N.C.: Nincsenek vallási motívumok, és jó okokból. Az ember kiagyalhat egy vallási motivációt gyakorlatilag bármilyen akcióhoz, a legmagasabb eszmények iránti elkötelezettségtől a legszörnyűbb atrocitások támogatásáig. A szent szövegekben felemelő felhívásokat találhatunk békére, igazságosságra és könyörületre, és mellettük a leginkább népirtó bekezdéseket az irodalmi kánonban. A lelkiismeret az útmutatónk, bármilyen ruhába is öltöztethetjük.

G.Y.: Visszatérve az oly sok szenvedésről való tanúskodásról szóló ponthoz, mit ajánlsz megosztani a hallgatóimmal, hogy kifejlődjön a képességük tanúskodni a szenvedés olyan formáiról, amelyek rosszabbak annál, amit mi elviselünk? Sok hallgatómat csak a diplomája megszerzése érdekli, és gyakran megfeledkezni látszik a világ szenvedéséről.

N.C.: Az a gyanúm, hogy azok, akik feledni látszanak a szenvedést, akár a közelben, akár távoli sarkokban, nagyrészt nincsenek ennek a tudatában, talán doktrína és ideológia vakította el őket. Számukra a válasz kritikus attitűd kifejlesztése világi vagy vallási hitcikkelyek iránt, ösztönözve a képességüket, a világot mások nézőpontjából kérdezni, vizsgálni, szemlélni. És a közvetlen kitettség sosincs nagyon távol, bárhol is élünk – talán a hajléktalané, aki a hidegben kuporog, vagy néhány fillérért könyörög élelemre, vagy másoké, akik túl sokan is vannak.

G.Y.: Elfogadom és osztom a nézetedet a nem távoli, szenvedésnek kitett másokról. Visszatérve Trumphoz, úgy értem, hogy alapjában kiszámíthatatlannak látod őt. Én bizonyosan annak látom. Félnünk kell-e valamilyen nukleáris művelettől a jelenben?

N.C.: Én félek, és aligha vagyok ezzel egyedül. Talán a legprominensebb, ilyen aggodalmakat kifejező személy William Perry, az egyik vezető jelenkori nukleáris stratéga, sok éves tapasztalattal a legfelső szintű háborús tervezésben. Ő visszafogott és óvatos, nem hajlamos túlozni. Félig visszavonultságból jött vissza, hogy erőteljesen és ismételten deklarálja az elszörnyedését a rendkívüli és növekvő veszélyektől és az ezekkel törődés kudarcától. Az ő szavaival: “Ma valamilyen nukleáris katasztrófa veszélye nagyobb, mint a hidegháború alatt volt, és a legtöbben boldogan nélkülözik e veszély tudatát.”

1947-ben létesítette az Atomtudósok Közlönye a híres Ítéletnapi Óráját, amely felbecsüli, hogy milyen messze vagyunk az éjféltől: a végtől. 1947-ben az elemzők éjfél előtti hét percre állították az órát. 1953-ban a mutatót éjfél előtti két percre igazították, miután az USA és a SZU hidrogénbombákat robbantottak. Azóta ez ingadozott, sosem érve el ismét a veszély e pontját. Januárban, röviddel Trump beiktatása után, a mutatót az éjfél előtti két és fél percre állították, a legközelebbre a végső katasztrófához 1953 óta. Addigra az elemzők már nem csak a nukleáris háború növekvő veszélyét vették figyelembe, hanem a republikánus szervezet erős elszántságát is gyorsítani a rohanást a környezeti katasztrófa felé.

Perrynek igaza van az elszörnyedésben. És nekünk is, mindannyiunknak félnünk kell, nem a legkevésbé az ujját a nyomógombon tartó személy és az ő szürreális társai miatt.

G.Y.: Mégis, a kiszámíthatatlansága ellenére, Trumpnak erős bázisa van. Mi az oka az ilyen szervilis hódolatnak?

N.C.: Számos okból, nem vagyok biztos abban, hogy a “szervilis hódolat” a helyes kifejezés. Például, kikből áll a bázis? A legtöbben viszonylag gazdagok. Háromnegyed részüknek az átlagosnál nagyobb a jövedelme. Körülbelül egyharmaduknak évi 100 ezer USD felett van a bevétele és így a személyes jövedelem felső 15 százalékában van, és azok felső hat százalékában, akik csak középiskolai végzettségűek. Túlnyomó részük fehér, többnyire idősebb, így a történelmileg privilegizáltabb szektorból származó.

Mint Anthony DiMaggio közli a jelenleg elérhető információ egy gondos vizsgálati tanulmányában, Trump szavazói tipikusan republikánusok, “elitista, vállalatbarát és reakciós szociális ágendával” és “az ország egy gazdag, kiváltságos szegmense a jövedelmüket illetően, de viszonylag kevésbé kiváltságos, mint a múltban, a 2008-as gazdasági összeomlás előtt volt,” így némi gazdasági szorongással. 2007 óta az átlagos bevétel közel 10 százalékot esett. Ez a helyzet, eltekintve a nagy evangélikus szegmenstől és a fehér felsőbbrendűség az USA-ban mély gyökerű tényezőitől, a rasszizmustól és a szexizmustól.

A bázis többsége számára, Trump és a republikánus vezető réteg vadabb szárnya nincs messze az ő rendes attitűdjüktől, noha a specifikus politikai preferenciákat vizsgálva bonyolultabb kérdések merülnek fel.

A Trump-bázis egy szegmense abból az ipari szektorból jön, amelyet évtizedeken át mindkét párt félrelökött, gyakran vidéki területekről, ahol az ipar és a stabil munkahelyek összeomlottak. Sokan Obamára szavaztak, mert elhitték az üzenetét a reményről és a változásról, de gyorsan elvesztették az illúzióikat, és kétségbe esve a kegyetlen osztályellenségükhöz fordultak, annak reményében, hogy valamiként a formális vezetőjük fog a segítségükre jönni.

Egy másik megfontolás a jelenlegi információs rendszer, ha ez a kifejezés egyáltalán használható. A bázis nagy részének az információforrása a Fox News, a csevegő rádió és az alternatív tények más gyakorlói. Trump gonosztetteinek és abszurditásainak a bemutatása, amely felkorbácsolja a liberális véleményt, könnyen a korrupt elit támadásaként értelmezhető a kisember védelmezője – ténylegesen cinikus ellensége – ellen.

G.Y.: Hogyan működik itt a kritikus intelligencia hiánya, azé a fajtáé, amelyet John Dewey filozófus lényegesnek látott egy demokratikus polgársághoz?

N.C.: Feltehetnénk más kérdéseket a kritikus intelligenciáról. A liberális vélemény számára az évszázad politikai bűne, amint azt néha nevezik, az orosz beavatkozás az amerikai választásokba. Ennek a bűnnek a hatásai nem észlelhetők, eltérően a vállalati hatalom és a magánvagyon beavatkozásának masszív hatásaitól. Ezt az utóbbi beavatkozást nem bűnnek tekintik, hanem a demokrácia normális működésének. Ez a helyzet, még félretéve az USA külföldi, köztük oroszországi választásokba való “beavatkozásának” a tényeit is; a “beavatkozás” szó idézőjelben, mert az nevetségesen enyhe, amint ezt mindenki tudja a jelenkori történelem legcsekélyebb ismerete esetén.

G.Y.: Ez bizonyosan a nemzetünk ellentmondásairól szól.

N.C.: Valóban jelentősebb-e az orosz hekkelés, mint az, amit mi tárgyaltunk – például, a republikánus kampány a szervezett társadalmi lét feltételeinek a rombolására, szembeszegülve az egész világgal? Vagy a végső nukleáris háború már baljós veszélyének a fokozása? Vagy az olyan valós, de kisebb bűnök, amilyen a republikánus kezdeményezés tízmilliók megfosztására az egészséggondozástól és a segítségre szoruló emberek kiűzésére a gondozó otthonokból, hogy még tovább gazdagítsák a vállalati hatalom és vagyon tényleges választótestületét? Vagy a korlátozott szabályozó rendszer lebontása, amelyet azért állítottak fel, hogy csillapítsák egy olyan pénzügyi válság hatását, amelyet a kedvenceik valószínűleg ismét okozni fognak? Stb., stb.

Könnyű elítélni azokat, akiket valamilyen megosztás túlsó oldalára helyezünk, de általában fontosabb azt vizsgálni, amit közelinek tekintünk.

George Yancy, az Emory University filozófia-professzora, a “Black Bodies, White Gazes” és “On Race: 34 Conversations in a Time of Crisis” című művek szerzője, és a “Pursuing Trayvon Martin” és “Our Black Sons Matter” nevű akciók társ-szerkesztője

(Ford. Szende Gy.)

Add comment


Security code
Refresh