Jacobin, 2017. jún. 8.

jeremycorbyn
Fotó: Carl Court

Nem törődöm vele, ha ténylegesen nem is győzött – ő győzött. Jeremy Corbyn adott nekünk egy követendő tervrajzot az eljövendő évekre.

Lehet, hogy a torik ma késő éjjel még hatalmon vannak, de Jeremy Corbyn ma győzött.

Igen, tudom, hogy ez szégyentelen ferdítés, de hallgassanak ide: az utóbbi néhány hét igazolja a Labour baloldalát és nemzetközi együttgondolkodóit Corbynnal.

1997 óta ez az első választás, amelyen a Labour1 új képviselői helyeket nyert, és a legnagyobb szavazati részesedése volt 2005 óta – mindez egy 24-pontos deficit zárása közben. Mióta Corbyn vezető lett 2005 végén, támadást támadás után élt át a saját pártjától, amelyek egy ellene irányuló, sikertelen puccskísérletben csúcsosodtak ki. A Labour vezetőjeként nem tudott a parlamenti kollégáira vagy a párt apparátusára támaszkodni. A körötte lévő kis csapatot ellenséges belső kiszivárogtatásokkal, dezinformálással és egy példátlan média-rágalomkampánnyal bombázták.

Az Egyesült Királyságban (UK) minden elitérdek leütni próbálta Jeremy Corbynt, de ő még talpon van. Ma este hosszabb árnyékot vet a pártja centristáira, mint bármikor, mióta a Labour vezetőjévé választották.

Oké, lehet, hogy Corbyn nem lesz miniszterelnök holnap. Ő egy „selejtes jelölt” volt, nem volt a legjobb szónok, része volt baklövésekben, „evett hideg babot”. Mindez igaz. De a külső ellenségesség és a saját parlamenti frakciójának ellenzése mellett, említésre méltó, hogy Corbyn a párt születése óta a legveszélyesebb pillanatban lett a Labour vezetője.

A Labourt diszkreditálták a Blair-Brown vezetőségek – a katasztrofális katonai kalandjaiktól Irakban a hazai privatizációs agendájukig és a pénzügyi válság elnézéséig. A blairisták kívánsága teljesült: a Labour egyre inkább szociál-liberális, nem szociáldemokrata pártnak látszott, magához ölelve a pénzügyi szektort és készen a jóléti állam „modernizálására” kizsigerelve azt. De nem volt komoly ellenállás a baloldaláról, és üldözték az osztálytudatos szavazókat.

A párt tagsági tömegbázisa leromlott, amint a kapcsolatai is a meggyengült munkásmozgalommal. Skócia elveszett. Az egyedüli establishment-ellenes hang a korábban a Labour által uralt, a neoliberális gazdaságpolitika évei által megharagított közösségekben a jobboldali UK Independence Party (UKIP) volt.

Ez volt a helyzet, amelyet Corbyn örökölt. És mégis, minden esély ellenére, a csapata visszahozta az életbe a Labourt.

Újjáépítették a párt tömegbázisát, a Labourt Európa legnagyobb pártjává tették, több mint félmillió taggal. A Momentum, a támogatás szerzésére teremtett tömegszervezet tízezreket szervezett a közösségekben, szerte Britanniában. A Labour centruma és jobboldala ellen vívott csaták is segítettek bizonyos módon, távolítva a vezetőséget a hitelét vesztett establishmenttől. Sok párttag dühödött meg a milliárdos sajtóra.

A Labour évtizedek óta először robusztus baloldali jelleget és platformot fejlesztett ki. Még a felmérésekben hátra buktatva is egy valódi ellenzék magvát képezte, egy reális alternatívát.

De, még ha nem is törődünk a programmal, csak a konzervatívokat akarjuk kiütni, nehéz elképzelni, hogy egy jobbra hajló Labour-vezető jobban teljesített volna Corbynnál. Owen Smith inspirálta volna a fiatalok tömeges részvételét, amely meggátolta azt, ami egy konzervatív földcsuszamlás lett volna egy határozatképtelen (“hung”) parlamentbe? Angela Eagle vagy bármely más “szoft-baloldali” kihívó tartotta volna Wales-t a Labour kezében? A Labour baloldalán kívül bármely más erő meg tudta volna kezdeni Skócia visszaszerzését a Scottish National Party szirénhívásától?

Corbyn mentette meg ezt a választást, véget vetve a Labour konzervatív lecsúszásának az utóbbi néhány évtizedben és az ő baloldaliságához ragaszkodva. A sikere tervrajzot ad ahhoz, amit a demokrata szocialistáknak tenniük kell a következő években.

A Labour fellendülése megerősíti azt, amivel a baloldal régóta érvel: az emberek szeretik a közjó becsületes védelmét. A Labour kiáltványa elsöprő volt: évtizedek óta a legszocialistább. Célratörő dokumentum volt, felhívva a kulcsfontosságú közművek nacionalizálására, hozzáférésre az oktatáshoz, lakáshoz és egészségügyi szolgáltatáshoz mindenki számára, és intézkedésekre a jövedelmek újrafelosztására a korporációktól és a gazdagoktól az egyszerű emberekhez.

6,3 milliárd GBP elemi iskolákra, a nyugdíjak védelmére, ingyenes oktatásra, közületi lakásépítésre – világos volt, mit tenne a Labour a brit dolgozókért. A tervet a sajtó támadta a régi divatú egyszerűségéért – „a sokakért, nem a kevesekért” – de az rezonált a népi kívánságokkal, az igazságosság olyan nézetével, amelyet milliók láttak elementárisnak.

A Labour baloldala emlékezetébe véste, hogy nem lehet győzni egy képzelt centrum felé lavírozással – győzni lehet, ha az emberek tudják, hogy érzik a haragjukat és kapnak egy konstruktív célt, amely felé haladhatnak. „A munkánk teljes gyümölcsét követeljük,” mondta a párt választási videója.

A Labour azonnali gazdasági programja inspiráló volt, és a vezetés egy olyan szociáldemokrata politika vízióját is újjáélesztette, amely túlnéz a kapitalizmuson. A corbynizmus körül nem annak a megszokott jóléti kapitalizmusa a legmeglepőbb egy olyan érában, amelyben a neoliberalizmus szabályai uralkodnak, hanem az, hogy a bajnokai látják a reformokkal járó korlátokat a kapitalizmus alatt, és olyan eszmékről tárgyalnak, amelyek a demokrácia hatókörének bővítését célozzák és a tőke tulajdona és irányítása, nemcsak a vagyona ellen intéznek kihívást. Milyen más aranykor utáni, balközép párt dolgozott ki terveket a szövetkezeti szektor bővítésére, közösségi tulajdonú vállalatok teremtésére és a gazdaság kulcsszektorai állami irányításának helyreállítására?

A tervek messze nem kimerítőek, de mélyebb szocialista átalakítások pályájára helyezik Britanniát a jövőben. Ez egy büszke álom, amelynek a megvalósulásához évtizedek kellenek, de messze túlmegy a hagyományos labourizmuson.

A Labour baloldala nem egy “pusztán szociáldemokrata” áramlat. Míg az, amivé a szociáldemokrácia alakult a háború utáni időszakban, gyakran próbálta ledöngölni az osztálykonfliktust az üzlet, a munka és az állam közti háromoldalú elrendezések javára, Corbyn új szociáldemokráciája osztályantagonizmusra épül és aktívan ösztönzi az alulról jövő mozgalmakat.

De a Labour nem állhatott elő csak egy sokat ígérő (“pie-in-the-sky”), de keveset adó programmal. Olyan kérdésekkel kellett foglalkoznia, amilyenekkel a szocialistáknak tipikusan nem kellett szembenézni. És sikeres volt, mert „a sokak” józan eszéhez fordult, akiknek a képviseletére törekedett.

Amikor a kampány során a terror és a biztonság kérdését vették elő, Corbyn megmutatta, hogy a baloldal nemcsak nem gyenge ezekben, de sok tekintetben hitelesebb is az ellenfeleinél. Éveken át bizonyítás nélkül természetesnek vették, hogy amikor a terrorizmus kerül előtérbe, a baloldal vagy a szent elveihez ragaszkodik és ezt a választásokon megszenvedi, vagy a jobboldal harcias retorikáját utánozza.

Corbyn talált egy másik utat az őrültségen át. A borzalmas manchesteri és londoni támadások nyomán a Labour vezetője nem félt összekapcsolni a tengeren túli brit imperializmust az iszlám terror terjedésével. Corbyn kiterjesztette a bírálatát a brit külpolitika más aspektusaira is: az Öböl-államokkal létesített szövetségek mélyen gyökerező rendszerére a Közép Kelet reakciójának centrumában.

Corbynt érte némi szélső baloldali támadás azért, mert a terrorra adandó arányos rendőri válaszra hívott fel. De ő széles alternatívát vázolt fel, amely beszélt a terrorizmushoz vezető út társadalmi okairól, és felhasználta azt a konzervatívok erőszakos xenofóbiája és pánikkeltése elleni támadásra. Így cselekedve, alapvetően megváltoztatta a terrorizmusról folyó vitát. Mindig lesznek elidegenedett, haragos, antiszociális tevékenységbe bonyolódott emberek, de Corbyn utat mutatott az ilyen cselekmények olyan biztonsági kérdésekként való szemléletéhez, amelyek gyökereit kell kezelni, nem civilizációk összecsapását.

Ne becsüljük le a szavazókat. A legtöbbjük – végtelen háborúk és erőszak évei után – kész a békére. Corbyn azt kínálta nekik, amit ők akartak, és nem büntették ezért.

A dolgok még csökkent konzervatív többség mellett sem lesznek holnap rózsásak. Pillanatnyilag megszégyenülve, a torik még kormányoznak. A szövetségeseik az üzleti szférában és a média elitben át fognak csoportosulni. Új tervekkel fognak előállni, hogy támadják a dolgozó embereket és a közjót.

De Corbyn pártjának jobb a helyzete, mint bármely korunkbeli Labour rezsimnek, ahhoz, hogy egy nem mentegetődző baloldali vízióban gyökerező, hiteles ellenzék legyen – reményt és álmokat kínálva a népnek, nem csak félelmet és megnyirbált várakozásokat. Bernie2 is győzött volna.

A szerző a Jacobin alapító szerkesztője.

(Ford. Szende Gy.)

1 Labour – a brit „Munkáspárt”.

2 Utalás Bernie Sandersre, az US baloldali jelöltre.

Add comment


Security code
Refresh