The Guardian, 2017. jún. 6.

megvalaszthatatlan
Illusztráció: Andrzej Krauze

London belvárosában, egy koktélpartin, nem sokkal az után, hogy Jeremy Corbynt először választották a Labour párt vezetőjéül, egy fiatal újságíró beszélt nekem a tényekről, ahogyan ő azokat látta.

“Már el is vesztette a választást,” mondta a hölgy.

“Azt hiszem, úgy fogja találni, éppen megnyert egy választást,” mondtam neki.

“Úgy értem, a 2020-ast,” mondta, utalva arra, amit a következő általános választásnak tartottunk. “2020-ról most múlt időben beszélünk?” kérdeztem.

A kapott bölcsességgel az a baj, hogy ritkán jön elismervénnyel. A nem nyugtázott “bölcsesség” eredetét tekintve, a címzett úgy adta tovább, mintha az a saját géniuszának a nyilvánvaló kifejeződése lenne: a tiszta, kék égből leszakított, vitathatatlan tény.

Az utóbbi két éven át kapott bölcsesség volt, hogy az országos választóközönség előtt a Munkáspárt Corbyn vezetése alatt megválaszthatatlan. Nem csak egyszerűen veszíteni fog, de az sem valószínű, hogy versenyezni tudna. Ezt nem véleményként, hanem tényként adták elő. Az ebben kétkedőket úgy kezelték, akár a klímaváltozást tagadókat. Azok voltak a tudósok, akik tartották magukat a bölcsességhez. Komolyan venni a Labour kilátásait Corbyn alatt, annyi volt, mint nem venni komolyan önmagunkat.

A politikai osztály ezt tudatta a média osztállyal, és a média osztály illendően kinyomtatta és adásba tette. A politikai osztály, amely jórészt ugyanabból a társadalmi osztályból vétetett, mint a média, aztán fogta ezeket a cikkeket és bulletineket és bizonyítékként mutatta be azokat. A bölcsességet elosztották azok között, akik számítottak. Akik nem részesültek belőle, azok per definitionem nem számítottak. Ebben a bűzlő ökorendszerben a levegő túl áporodott volt új gondolatok növekedéséhez.

Még napok vannak hátra, és a Labour most egy és 12 közti ponttal van a torik mögött a felmérésekben. Egy becslés szerint a toriknak nem sikerül általános többséget szerezniük; a legtöbb jóslat szerint 30 és 70 között lesz a többségük. Egy sem jósolja a Labour győzelmét. A legtöbb szerint Corbyn a szavazatok nagyobb részét kapja, mint annak idején Ed Miliband vagy Gordon Brown. A korábbi felmérések hibásak voltak.

A helyzet illékony. Egy kutatás szerint öt szavazóból egy még megváltoztathatja a véleményét. Csütörtök estig nem fogjuk tudni, vajon a Labourt választják-e vagy sem. Azok számára, akik a választhatatlanságát hajtogatták, a pollokban ténylegesen részvevő emberek kérdése mindig csak formalitás volt. Most úgy látszik a beszámolókból és a felmérésekből, hogy a Labour Corbyn vezetésével, még ha nem is győz, akkor is életképes választási erő.

Félretéve a kapott bölcsességet, ennek nem kell túlságosan meglepnie minket. A választhatóság, akár egy személyt vagy egy programot érint, nem egy tudomány. Igaz, vannak tehetséges emberek, akik tanulmányozták a választásokat és vizsgálták a választási mintákat, hogy prognózisokat és kivetítéseket csináljanak. Ők felmérők és választási szakértők, nem látnokok.

És ez nem is egy semleges kategória. Az emberek, akik “eldöntik”, hogy valaki választható-e vagy sem, nem a választóközönség – amely jóval később jön – hanem a véleményformáló elitek és azok, akik pénzelik és reklámozzák őket. Ők nagyon előítéletesen végzik a feladatot, és saját elképzelésük és érdekeik szerint választják az embereket és a programokat.

Amerikában a pénz választja ki a jelölteket, mielőtt a választók betekinthetnének. Britanniában a média a döntőbíró. “Minden korban az uralkodó osztály eszméi az uralkodó eszmék”, hangsúlyozta Karl Marx. Így van, hogy egy embert, aki tárgyalt a Sinn Féinnel (ez a stratégia kiállta az idő próbáját), állandóan faggathatnak a “terrorizmus” támogatójaként, míg egy asszonyt, aki csatlakozott egy Nelson Mandelát terroristának bélyegző párthoz, sosem kérdeznek az apartheid támogatásáról.

Nem rögzítették a választhatóság attribútumait sem. A politikai kultúrák élő szervezetek. Változnak, kialakulnak és fejlődnek – a kvalitások, amelyeket a választók a politikusokban keresnek, változnak. Ez igaz a jelöltekre is. Amerikában valaha közös felfogás volt, hogy fehérnek kell lenni ahhoz, hogy valakiből választott elnök legyen. 1958-ban, amikor megkérdezték, szavaznának-e egy fekete jelöltre, a fehér szavazók 53%-a nemmel válaszolt; 1984-ben ez 16% volt; 2003-ra már csak 6%. Most tudjuk, ez többé nem igaz. De a választások estjéig 2008-ban ez nem lehetett biztos.

Ez az ágendáikra is igaz. Még, amint a pártok alapelvekhez kötik is magukat, igazítaniuk kell az ígéreteiket az időkhöz, amelyekben működnek. A blairisták és a clintonisták nemcsak megértették ezt valaha, de ez volt a krédójuk. De egy neoliberális ágendát felhasználva, amely a pártjaikat választhatóvá tette az 1990-es években és azokon túl, láthatólag úgy vélték, hogy elvégezték a munkájukat: az eltolódás jobbra egyirányú volt – sosem tolódhattak balra – és unikális – sosem kell újra eltolódniuk.

A gazdasági krach és az azt követő megszorítás tektonikus eltolódást okozott a politikai kultúránkban; megváltozott, amit az emberek egy középbaloldali párttól akartak. De a választhatóságról szóló kapott bölcsesség nem változott. A főpapjai továbbra is azt hajtogatták, hogy a választásokat a centrumban nyerik, annak minden látható megértése nélkül, hogy a centrum elmozdulhat, és rendkívüli polarizáció idején el is tűnik. A pragmatikusok dogmatikusak lettek, a modernizálók konzervatívak.

De a választhatóság fogalmával az a fő probléma, hogy azt annak az előfeltételezésével reklámozzák, hogy amit nem próbáltak, az nem is következhet be. Azt állítják, hogy a módot, ahogyan az emberek a világot látják bármely adott pillanatban, nem lehet megváltoztatni érveléssel és aktivitással, és e helyett meghatározott határokat emelnek annak, mi a megengedhető vita és politika. Akik e határokon kívül álmodnak – utópisták; akik azokon kívül beszélnek – ostobák.

A baj az, hogy válság idején, amilyen ez, az e határokon kívüli gondolkodás költsége sokak számára kisebbé válik a rajtuk belüli élet áránál. Míg a kapott bölcsesség elismervény nélkül jön, mindig ugyanazok az emberek fizetik meg az árát. Egy jelölt, aki kapcsolatot látott a belföldi terrorizmus és a külföldi háborúk között, és a vagyon újrafelosztása mellett érvelt a közszolgáltatások támogatásának javára, elsodródott. Ez, mondták nekünk, nem lehetséges. Ezért izgat hosszú ideje először jelentős számú embert egy választás.

Nem tudjuk, győzni fog-e a pártja. Csütörtökön meg fogjuk tudni. Az egyetlen módja valóban megtudni, hogy valami választható-e, harcolni érte és rá szavazni.

(Ford. Szende Gy.)

Add comment


Security code
Refresh