Jacobin, 2017. május 22.

egyetem
Yale Egyetem 1997. augusztus Kent Kanouse / Flickr

A Yale University ma kezdi a 316. tanévét. Ragyogó fiatalemberek és büszke szüleik gyűlnek össze a makulátlan New Haven kampuszon, türelmetlenül megkezdeni a felmászást az amerikai siker létráján. Érkezésük napján már biztosan tudták, hogy az áthaladásuk egy ilyen magasztos intézményen felkészíti őket az életre pénzügyi biztonságban és magas társadalmi pozícióban. Más szóval, tudják, hogy “helyzetben vannak” a haladáshoz az elit Amerika kifinomult világa felé.

Ugyanakkor, Connecticutban másutt tizenkét főiskolát és négy közfinanszírozású (nem magán-) egyetemet – közülük egy ugyanabban a városban található – halálra éheztet a megszorítás és a neoliberalizmus, amint a demokratapárti kormányzó és a demokratapárti állami törvényhozás ebben a gazdag “kék” államban brutálisan csökkenti az oktatásra, szociális szolgáltatásokra és mentális gondozásra fordított kiadásokat, harcolva a korporációk adóinak csökkentéséért. A Connecticut-i Állami Egyetem (Connecticut State University) rendszerének a “megvágásai” különösen pusztítóak. Ezek főtantárgyak kivégzésének, tanszékek bezárásának és kinevezéses egyetemi állások megszüntetésének a kockázatával járnak. Veszélyeztetik az olyan programokat, amelyek segítenek fenntartani az aránytalanul nem-hagyományos hátterű, így veszélyeztetett, leginkább segítségre szoruló hallgatói összetételt. Tanfolyamokat vághatnak ki az ütemtervekből, még tovább nehezítve a dolgozó és a gyermekes hallgatók számára az iskola beillesztését az életrendjükbe. A források korlátozása miatt, a diákjai és az állam szolgálatáért már erejét megfeszítő egyetemi rendszert még tovább sújtják.

Ezek a megvágások számomra személyesek, mivel én a CSU rendszerben, a Central Connecticut State University-n végeztem. Megkockáztatom az önfelnagyítást, elmondván, hogy olyan sikertörténet példája vagyok, amilyent a CSU és hasonló rendszerek rutinszerűen produkálnak. A korai húszas éveimben én elveszett ember voltam – elárvult, letört, alkoholista, nem-diagnosztizált lelki betegségben szenvedő, és teljesen irány vagy cél nélküli. De egy évig tanfolyamokra jártam a helyi főiskolán, majd átmentem a központba (Central), ahol melegszívű, lekötelező, odaadó nevelőkkel találkoztam, akik végig tereltek a tanulásomon és megmutatták nekem, hogy a készségeimnek és a tudásomnak, az életemnek értéke van. Ma PhD fokozatom van, New York City-ben élek, magam is egy nagyszerű főiskolán dolgozom, a világ legprominensebb újságjai és magazinjai publikálnak. Mindezt, kivétel nélkül, a CSU rendszerben töltött időmnek köszönhetem. Ott raktam újból össze az életem, az ott dolgozó szakemberek odaadásának és a viszonylag kis tanulási költségeknek köszönhetően, amelyek lehetővé tették a tanulásomat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a Connecticut State University megmentette az életemet. És most kevesebb, mint évi 100 millió USD hiánya miatt ennek a rendszernek a végleges elnyomorítását kockáztatják. Hogy mindez még rosszabb legyen, az én öreg egyetememtől, az I-91-es út mentén tovább, ott ül a Yale egy pénzhegyen, és még egyre többet kap közpénzekből. A kormányunk hihetetlen mértékben támogatja a hatalmas gazdagságú Ivy League (borostyánliga) tanintézményeket. A kormánykiadások átláthatóságáért dolgozó “Open the Books” szervezet egyik jelentése úgy becsüli, hogy a szövetségi és az állami kormányok több mint 40 milliárd USD-t költöttek az Ivy League tanintézményekre adóengedményekben, szerződésekben, szubvenciókban és közvetlen adományokban 2010 és 2015 között. A nyolc Ivy League egyetem – kis elit intézmények az ország egy régiójából, amelyek a felsőoktatási hallgatóságnak egy piciny részét szolgálják, és aligha lehetne még kevésbé szükségük kormánytámogatásra – évente, átlagban több pénzt kap a szövetségi kormánytól, mint tizenhat állam. A családok jövedelmük szerinti felső 0,1 százalékából jövő tíz hallgató közül négy látogatja az Ivy League-t vagy hasonló elit intézményeket. 2012-ben a Yale elsőéveseinek 70 százaléka évi 120 ezer USD-nál nagyobb jövedelmű családokból jött; a Harvard hallgatók közepes családi jövedelme az országos átlagnak a háromszorosa. Ezeknek a diákoknak a túlnyomó többsége a gazdasági biztonság felé tart, sokuk pedig a gazdaságunk felső rétegei felé.

Mi pedig tovább öntjük a kormánypénzt ezekbe a gazdag intézményekbe, és az ő gazdag végzettjeik dollár százmilliókat öntenek az alapítványaikba adómentesen, gyakran hivatkozva eközben az adományozás szellemére és az egyenlő lehetőségek szükségességére. Ugyanakkor, empirikusan tudjuk, hogy az olyan rendszerek, mint a CSU, vagy a City University of New York (ahol jelenleg dolgozom), vagy a California State University rendszer – Amerika munkásosztályának nagy kollégiumai – sokkal jobb munkát végeznek a társadalmi mobilitás teremtésében, mint az elit intézmények. Ezeknek a rendszereknek mégis mindegyike a finanszírozásuk brutális csökkentését szenvedi, noha az országunk sosem volt gazdagabb.

Milyen politikai filozófia tudná igazolni ezt a helyzetet? Milyen ideológia juthatna arra a következtetésre, hogy ez a források, akár közületiek, akár jótékonyságiak, helyes felhasználása?

És ez a helyzet mégis kitart, sőt fokozódik évről évre. Senki nem látszik megkérdezni, miért kell ezeknek az objektíven mesés gazdagságú intézményeknek ilyen nem evilági köztámogatásban részesülniük, és senki nem ad választ arra, miért írnak továbbra is nagy csekkeket oly sokan a leggazdagabbjaink közül ezeknek az intézményeknek, míg a dolgozók főiskolái, amelyeknek oly nagy szükségük van pénzre, éheznek. Abszolút híve vagyok annak, hogy a felsőoktatást közpénzből kell finanszírozni, de el is képedek a jótékony adományok tendenciájától oda menni, ahol a legkevésbé van rájuk szükség. Hol van Bill Gates, hogy támogassa a munkásosztály kollégiumait? Hol van Mark Zuckerberg? Amikor a felsőoktatásról van szó, miért eredményezi a filantróp impulzus mindig a gazdagok gazdagodását? Connecticut a befektetési alapok (hedge fund) menedzserei és egyéb hihetetlenül gazdag típusok egész kis seregének az otthona. Szeretném, ha erővel elvehetnénk a pénzüket az egész társadalom javára. De, tiltva ezt, miért nem használják az adózás elkerülésére inkább Connecticut éhező közrendszerét, mint az elit egyetemeket, amelyek már piszokul gazdagok? Hacsak az ilyen ajándékok egész célja nem az egyenlő lehetőség teremtése, hanem az elpusztítása, biztosítani, hogy csak a csúcsról indulók jussanak a csúcsokra. Az elit egyetemeink sok jó dolgot tesznek, de nem kérdéses, hogy folytatják és mélyítik az egyenlőtlenséget. Ténylegesen ez a legalapvetőbb funkciójuk: az uralkodó osztály újratermelése.

Nem kétlem, hogy a Yale 2017-es évfolyama tele van okos, tehetséges és szenvedélyes fiatalokkal. A legjobbat kívánom nekik. Azt sem kétlem, hogy közülük azokat, akik nem tehetségesek vagy keményen dolgozók, teljesen beoltják ettől a helyzettől a születésnek és a privilégiumnak köszönhetően, amely elsősorban segítette őket elérni a kifinomult állást. Szocialistaként, nem vagyok érdekelt abban, hogy őket jobban kitegyék anyagi nehézségeknek és a véletlen szeszélyeinek, inkább mindenkinek meg kell adni a védelem azonos szintjét – és ez azt jelenti, hogy az iskolájuk, a szüleik, és jövő munkáltatóik pénzét mindenki jobbítására fordítani. A kollégiumot végzettek végül is nyilvánvalóan előnyt élveznek a jövedelmükben és a foglalkoztatási arányban azokkal szemben, akiknek nincs végzettségük. De milyen keményen kell majd küzdeniük, míg az instruktoraikat egyre inkább megfeszítik ezek a brutális megvágások? Közülük mennyien süllyednek majd mélyebben adósságba, amint a fokozataik teljesítéséhez pótlólagos szemesztereket kényszerülnek felvenni? Közülük mennyien fognak kiesni e megvágásoknak köszönhetően, és szenvedni a diákhitel adóság terhe alatt, fokozat nélkül, amely segítene nekik jobb életet biztosítani? Mennyien, akik megmenekülhettek volna, mint én, most nem fognak megmenekülni e megvágások miatt?

A Yale mai nyitó ceremóniája persze tele lesz liberálisokkal, rendes, progresszív emberekkel, akik azt mondják nektek, hogy hisznek az egyenlőségben és a társadalmi igazságban. A legtöbb szülő liberális demokrata lesz. A hallgatók sorai kétségtelenül tele lesznek valódi liberálisokkal, és a tantestületé marxistákkal és szocialistákkal. Ők jó dolgokat tesznek ezeken a helyeken, amint például a Yale közössége nemrég rákényszerítette az intézményt a Calhoun College nevének a megváltoztatására, mivel John C. Calhoun rabszolgatartó volt. Üdvözlöm az ilyen akciók összes részvevőinek az aktivista lelkesedését. De, amit a Yale közössége nem tud megtenni – és talán nem fog tenni, ha tudna is – az a helyének a lebontása az amerikai egyenlőtlenség mozdonyában. Az intézményben részes összes rendes ember ellenére, nincs esély arra, hogy az valaha is önként feladja a szerepét, amelyet az uralkodó osztály inkubátoraként betölt. Ez elképzelhetetlen. Ez a felsőoktatás realitása: állítólagos baloldaliak elnökölnek a hatalom, a pénz és a kiváltság egyre gyorsuló felhalmozódása felett. Egy jobb út lehetséges, de az nem érhető el a kampuszon belülről.

Amíg elérjük azt a jobb világot, addig maradunk e csúnya megosztottságokkal. A politikai csúfság e tengerében nehezen tudom elképzelni Amerika nagy kudarcainak ennél világosabb megjelenítését; egy éhező közegyetemi rendszert, amely a szegényeket, a barnákat és a szűkölködőket szolgálja, míg a szomszédban az egy százalék iskolája 25 milliárd nem adózó dolláron ül. A CSU hallgatói, mint a Yale hallgatói is, sapkában és köpenyben fognak vonulni a kampusz gyepén, türelmetlenül megkezdeni az új életüket. Mint a Yale diákjai, a CSU diákok is egy jobb életre fognak törekedni. De közülük mennyien akadnak el ebben a másik Amerikában, az egyenlőtlenség, a megszorítás Amerikájában, míg azoknak, akiknek már oly sokat adtak, még többet adnak?

style="font-size: xx-small;">(Ford. Szende Gy.)

Add comment


Security code
Refresh