REGNUM, 2016. 12. 08.

1991. december 8. – történelmünk egyik legfeketébb, -tragikusabb, -bánatosabb és –szégyenletesebb dátuma. Oroszország, Ukrajna és Belorusszia vezetői pontosan negyedszázaddal ezelőtt, ténylegesen titkos találkozót tartva a belovezsi vadonban, bejelentették a Szovjetunió megszűnését.

CCCP megsemmisitese
A Szovjetunió megsemisítése

Ennek az abszolút kalandor és törvénytelen döntésnek a következményei mindeddig a leggyászosabb módon hatnak az emberek tíz és tíz millióinak, most már elkülönült államok polgárainak az életére, sorsára. A belovezsi összeesküvők védelmezői, a cselekményeik igazolói szeretnek okoskodni a Szovjetunió fatális reménytelenségéről, a szétesésének az elkerülhetetlenségéről és törvényszerűségéről. Demagóg érveket használnak a szovjet gazdaság teljes csődjéről, a szocialista ideálok és értékek hamisságáról és tökéletlenségéről, szabadságszerető népek nemzeti eredetiségének a sokéves kegyetlen elnyomásáról. Próbálják az embereket meggyőzni arról, hogy az egységes ország megtartásának egyáltalán nem volt semmilyen lehetősége, hogy a belovezsi megállapodások csak konstatálták a szövetségi állam végleges halálát, sőt, ezek képezték az akkorra kialakult helyzetből az optimális és legkevésbé fájdalmas kiutat.

Valójában a SZU ilyen gyors szétesése egyáltalán nem történelmileg meghatározott objektív folyamatoknak, hanem a köztársaságok hatalmi elitjei kifundált és céltudatos tevékenységének a következménye volt, amely az egységes politikai, gazdasági és katonai-stratégiai térség szétrombolására irányult. Mind a régi párt-szovjet, mind az új, nacionalista-„demokratikus” regionális elitek, észlelve, hogy az átgondolatlan és elsietett gorbacsovi peresztrojkával a szövetségi központ lényegesen meggyengítette magát, elhatározták a teljes hatalom megragadását. Csak az ilyen abszolút hatalom elégíthette ki a gyorsan kifejlődött személyes ambícióikat és a szövetségi köztársaságok vezetőségének a csoportos étvágyát. Egy ilyen „nagy” cél eléréséért pedig az egységes államot is fel lehet áldozni.

Komoly hiba lenne azonban úgy vélni, hogy az ország gyors szétesésében a szeparatista hangulatú köztársasági etnikai elitek játszották a fő szerepet. A SZU-t nagyon gyorsan megsemmisítő fő ütőerővé teljesen váratlanul Oroszország vált. A SZU valószínűleg kibírta volna a szeparatisták nyomását a nemzeti köztársaságokban és az egységes állam ilyen vagy olyan formában fennmaradt volna. De elviselni azt a megsemmisítő csapást, amelyet 1990-1991-ben Oroszország mért rá, a SZU nem volt képes. Ez vált halálossá az Unió számára.1 Másként nem is lehetett, mivel éppen Oroszország volt a szövetségi állam fundamentuma és fő gazdasági támasza. Amikor Oroszország kezdett a SZU aláásására irányuló aktív tevékenységbe, semmilyen esély sem maradt az egységes állam bármilyen formában való megőrzésére.

A nemzeti peremvidékek elég hosszú történelemmel és határozott ideológiai alapokkal rendelkező szeparatista mozgalmaitól eltérően, az oroszországi szeparatizmus hirtelen és abszolút puszta helyen jelent meg. Oroszországban sosem voltak a SZU-ból való távozásra, és ezzel annak teljes likvidálására irányuló társadalmi hangulatok. Ennek megfelelően, nem lehetett az orosz szeparatizmusnak semmilyen ideológiai megalapozottsága sem. A szövetségi köztársaságok nacionalista köreinek az ideológiája egészen primitív, de tetszetős logikájú volt: a nemzeti területüket elrabolták, az oroszok úgymond minden módon leigázzák és elnyomják a népeiket, ezért az oroszok a fő ellenségeik, akik ellen kibékíthetetlenül kell harcolni és kivívni a függetlenséget. De kitől készült „függetlenedni” Oroszország és kit tartott a fő ellenségének az ilyen „függetlenséghez” vezető úton? Az orosz „függetlenségben” nincs semmilyen józanész és logika. Ezért az ilyen törekvés, amely 1990-től kezdve Oroszországot elfogta, lényegét tekintve abszurd és irracionális.

Milyen motívumok vezérelték hát az új oroszországi elitet a szeparatista tetteiben? A szövetségi központ által nem korlátozott, abszolút hatalom utáni féktelen sóvárgás, a romboló „reformok” vágya és a Gorbacsov iránti dühödt, kicsinyes ellenszenv.

Az OSZSZFK szuverenitásáról szóló, 1990. július 12.-én elfogadott deklarációtól kezdve, Oroszország súlyos csapások sorát zúdította a SZU-ra, amelyek hirtelen meggyengítették az egységes állam hatékony működését: a szövetségieknek ellent mondó törvényeket fogadtak el, párhuzamos és a szövetségi irányítással konkuráló struktúrákat hoztak létre, megtagadták az adók jelentős részének az átutalását a szövetségi költségvetésbe, szövetségi vállalatokat vontak a saját ellenőrzésük alá.

Az oroszországi vezetés nyíltan és demonstratívan kezdte támogatni a leginkább nacionalista és ruszofób mozgalmakat a szövetségi köztársaságokban, amelyekkel szeparatista gazdasági és politikai szerződéseket kötöttek, lényegében felszámolva a szövetségi központ minden valós szerepét. Minden kudarcért és sikertelenségért kizárólag a szövetségi struktúrákat hibáztatták. A társadalomba kezdték bedobni azt a gondolatot, hogy a köztársaságok nagyszerűen meg tudnak lenni a központ nélkül és minden probléma gyorsan és hatékonyan megoldható az egységes szövetségi állam keretein kívül. A nacionalisták a szövetségi köztársaságokban, látván az oroszországi hatalom destruktív tevékenységét és a központi hatalom meggyengülését e miatt, gyorsan erősítették a szeparatista, az Unió szétrombolására irányuló tevékenységüket.

Felhasználva a Rendkívüli Állapot Állami Bizottságának (GKCsP) a kudarcát, az oroszországi hatalom kezdte törvénytelenül és gyorsan ellenőrzése alá vonni az erőszakszerveket és maga alá kényszeríteni az államhatalom többi szövetségi szerveit is. Ez a tevékenység hasonló folyamatokat indított a köztársaságokban. Gorbacsov erőtlen próbálkozásai megőrizni a szövetségi irányítás mechanizmusainak legalább a maradványait, a legcsekélyebb megértésre sem találtak Oroszország vezetése részéről. Sőt, az orosz vezetésben kezdett felülkerekedni a más köztársaságokkal egyáltalán nem koordinált, abszolút önálló gazdasági reformok eszméje. Az Unió létezését kezdték tehernek tekinteni, amely csak fékezi és zavarja a diadalmas és gyors gazdasági sikert. És akkor elhatározták az egységes, mindenki számára közös állam mielőbbi likvidálását. Az oroszországi vezetés egyidejűleg képmutató nyilatkozatot tett a törekvéséről megőrizni az egységes országot és egyedül a szövetségi hatalmat hibáztatta a gyorsan közeledő szétesésért.

Oroszország, Ukrajna és Belorusszia vezetői, Jelcin, Kravcsuk és Suskevics ilyen körülmények között határoztak a „három szláv köztársaság” találkozójáról a belovezsi vadon Viszkuli erdejében, abból a célból, hogy a még megmaradt szövetségi struktúrákat minden hatalomtól megfosszák. Erre semmi jobbat nem gondoltak ki, mint a Szovjetunió feloszlatását.

Maga a Szovjetunió (СССР = SzSzKSz) feloszlatásának a gondolata és annak a közvetlen procedúrája a legdurvábban sértette az akkor érvényes összes szövetségi és orosz törvényeket. Cinikusan figyelmen kívül hagyták az 1991. március 17.-i népszavazás eredményeit, amelyek szerint a SZU lakosságának a túlnyomó többsége egyértelműen az egységes szövetségi állam megőrzése mellett foglalt állást. A belovezsi „puscsisták”2 abszolút semmilyen felhatalmazással nem rendelkeztek ilyen döntésekre. Ők a legvalódibb bitorlókként viselkedtek, semmibe véve a törvényt és a nép szavát.

A dokumentumok összeállítása a SZU felszámolásáról és a helyén valamilyen FÁK (СНГ) létesítéséről a hihetetlen sietség és sürgősség légkörében ment végbe, maga az „ünnepélyes aláírás” pedig, mint maguknak a résztvevőknek a visszaemlékezéseiből kitűnik, a legféktelenebb részeg dorbézolás közepette. Ezért semmi meglepő sincs abban, hogy a FÁK gondolatából semmi konstruktív sem lett. A FÁK amorf és érthetetlen maradt, nem világos célokkal és pontatlan funkciókkal. A felek annyira igyekeztek semmilyen hatékony felhatalmazást sem adni a FÁK struktúráinak, hogy a hatékonyság hiánya tekintetében ez a nemzetközi szervezet az egyik első helyet foglalja el a világon. Igazi gúnyolódásként hat a nyilatkozat arról, hogy a FÁK nyitott olyan más országok belépésére is, amelyek nem voltak korábban a SZU államai.

Nem kevésbé látszanak gúnyolódásnak a FÁK létesítéséről szóló egyezmény más pontjai: a közös gazdasági térségről, a külpolitikai tevékenység koordinálásáról, az egyesített katonai-stratégiai parancsnokságról, az összes jogok és szabadságok garanciáiról a polgárok számára, nemzetiségüktől függetlenül. A SZU lakóit jelentős mértékben elaltatták ilyen édes ígéretekkel, ezért is viszonyultak elég nyugodtan az egységes ország széteséséhez. Hiszen naiv elképzelésük szerint köröttük kevésnek kellett volna változnia. Három államfő ígérte, hogy ez a legszorosabb, baráti együttműködés új, a kornak megfelelő formája lesz. És csak később derült ki hirtelen, hogy a FÁK nem más, mint a „civilizált válás” formája. Vagy, amint egyszer Leonyid Kravcsuk csodálatosan kifejezte: „A FÁK fikció!!!”

Feloszlatva a Szovjetuniót, a három belovezsi vezető az egységes államot vádolta meg azzal, hogy nem képes megoldani a felmerült gazdasági, politikai, nemzetiségi problémákat. De, íme, a „szuverének és függetlenek” könnyen mozdítanak el bármilyen hegyeket. Mint az élet megmutatta, a problémák egyikét sem oldották meg, azok csak mélyültek, és egész sor új probléma jelent meg, amelyek bonyolultsága össze sem hasonlítható a korábbiakéval. A mai életünk förtelmeinek jelentős része a Szovjetunió szétesésének a folytatódó következménye. Ragyogó példája ennek a véres háború Kelet Ukrajnában.

 

(Ford. Szende Gy.)

1 Fordítói megjegyzés: Fentebb a szerző az “eliteket” vádolta, okkal. A csapásokat a SZU-ra nem „Oroszország” mérte, hanem az elnöke, Jelcin és az ő gárdája.

2 Lefordíthatatlan szójáték: a «пущисты» szó hangzása hasonlít a „puccsisták” szóéhoz. (Puscsa azaz пуща – őserdő)

Add comment


Security code
Refresh